„az ösztöne azt súgja, hogy ez az aréna rossz, ez az óriási bronzszem, amelyen a boronák és a pálmalevelek már kirajzolták a korábbi küzdelmek nyomaitól komor, görbe ösvényeiket.”
(Julio Cortazar: Minden tűz: tűz)
A héten megkezdődött a Libertadores-kupa 2017-es szezonjának csoportköre. A sorozat 57 éves történetével messze a legrégebbi a BL-rendszerű kontinentális versengések között, hiszen már 1962 óta, vagyis az európai BL beindulását harminc évvel megelőzve csoportkör utáni egyenes kieséses szakasszal bonyolítják le a legjobb dél-amerikai klubok versengését, melyet még csak nem is csúfolnak „bajnokok” ligájának. A Conmebol persze mindössze tíz tagországgal rendelkezik, így közöttük jóval egyszerűbb feladat elosztani a Libertadores-kupában résztvevő helyeket, mint az UEFA viadalában az 55 tagország között. Ennek ellenére az idei kiírástól életbe léptetett, első ránézésre nem túl jelentősnek tűnő változtatásokat takaró reform elég nagy port kavart, ami aztán a sorozat jövőképét is megváltoztathatja:
- Az összes indulók számát 38-ról 47-re emelték, ezzel párhuzamosan ugyanakkor a 32 csoportkörös helyből már nem 6, hanem csak 4 dől el selejtezőkön.
- A selejtezők tíz legjobb kiesője a második számú kontinentális kupasorozatban, a Copa Sudamericanában folytathatja.
- A két kupasorozat a korábbi fél-fél éves időtartam helyett egész évben zajlik majd, immár nem váltva egymást, hanem egymással párhuzamosan.
A változtatásokból azért talán elsőre is látszik, hogy az európai gyakorlathoz hasonlóan az egyre több főtáblás csapatot indító jelentősebb ligák top csapatai felé tolódik el a hangsúly, míg a selejtezőkben várhatóan elvérző, vagy a Copa Sudamericanában versengő csapatoknak kevesebb rivaldafény jut. A változtatások legjelentősebb következménye, hogy a 19 évig meghívottként részt vevő Mexikó elhagyta a sorozatot (egyelőre „ideiglenesen”), ezzel pedig nem csak a kupa arculata változik meg, de a Concacaf és a Conmebol többek között a FIFA-elnök, Gianni Infantino által is szorgalmazott, több szempontból esedékes együttműködése is gyengülni látszik.
Észak és Dél
Mexikó a hivatalos indoklás szerint a Libertadores-kupa naptárának átszervezése, az új rendszer és a hazai, szezononként két alapszakasz+rájátszásos szisztéma összeférhetetlensége miatt szállt ki a versengésből, de feltehetően nagy problémát jelentett, hogy a Conmebol a változtatásokat a Mexikói Labdarúgó Szövetséggel való egyeztetés nélkül lépte meg, noha azok kifejezetten kedvezőtlenek az észak-amerikai ország indulói számára és alighanem felszínre hozták a szövetségek közötti korábbi feszültségeket.
A problémák és a közeledés halasztódása azért is indokolatlan, mert igazából a Concacafnak és a Conmebolnak kölcsönösen nagy szüksége lenne egymásra a további fejlődés érdekében. A dél-amerikai labdarúgás ugyanis nem csak meglehetősen zárt rendszert alkot, hanem talán ennél is súlyosabb problémája, hogy a klubok nagy része nem rendelkezik világszinten jelentősnek nevezhető anyagi potenciállal, hiszen az alacsonyabb életszínvonal mellett a szurkolói bázist is leginkább a társadalom kevésbé tehetős rétegei alkotják. Míg a 200 milliós lakosságával Latin-Amerika legnagyobb népességét adó Brazíliában 678 dollár a havi átlagjövedelem, a 48 milliós Kolumbiában pedig csak 441 dollár, Mexikóban átlagosan havi 1.296 dollárból gazdálkodhatnak a szurkolók (az USA-ban 3.270 dollárból). Nem csoda tehát, hogy a Forbes-nak a legértékesebb amerikai labdarúgó egyesületekről készült listáján az MLS és a Liga MX klubok dominanciájával csak a brazil csapatok veszik fel a versenyt. A lista első három helyén áll brazil alakulat, és bár a világ legjelentősebb együtteseitől (az éllovas Real Madrid értékét 3.645 millió dollárra becsüli az amerikai cég) természetesen a Corinthians 532,7 millió dolláros értéke is messze elmarad, a legerősebb nem-brazil dél-amerikai, a River Plate már ennek is csak alig több, mint negyedét kóstálja.
Így aztán igencsak kézenfekvő megoldás lenne a Libertadores-kupa nyitása az észak-amerikai országok felé, melyek sokkal vagyonosabb támogatókat és szponzorokat vonzhatnának be. Az Egyesült Államok és Mexikó számára a Concacaf zónában ugyanakkor főként klubszinten jelent gondot a komoly nemzetközi riválisok hiánya, hiszen a közép-amerikai és karibi országok a lehetőségeikből és méreteikből adódó szerényebb számú tehetséget sem tudják a bajnokságaikban tartani a szintén sokkal szerényebb pénzügyi lehetőségeik miatt. Honduras alig 9 millió lakossal rendelkezik, a válogatott szinten jelenleg a régió harmadik számú nagyhatalmának számító Costa Rica lakossága pedig még az 5 milliót sem éri el, így nem csoda, hogy a klubcsapataik csak mértékkel tudják felvenni a versenyt a két nagy észak-amerikai ligával. Mindeközben Kanadában ugyan mostanában rajzolódnak ki ígéretesnek tűnő projektek az MLS-játékosok számának növelésére és az eddigi három profi MLS-egyesület mellé egy hat csapatos saját liga létrehozására, az önálló labdarúgás körvonalai jelenleg csak nyomokban fedezhetőek fel. Megintcsak oda lyukadunk ki tehát, hogy igencsak indokolt lenne a tehetősebb észak- és a szélesebb és tapasztaltabb labdarúgóbázissal rendelkező dél-amerikai konföderáció közeledése egymáshoz, aminek a közösen rendezett Copa América Centenário is fényes példáját adta a problémák ellenére minden rekordot megdöntő nézettséggel és bevételekkel.
Voltaképpen ez az irány látszott kirajzolódni 1998-ban, amikor a Toyota egy a helyi viszonyok között igencsak jelentős támogatással a Libertadores-kupa névadó szponzora lett, a három legjobb mexikói csapatok meghívása a sorozatba pedig nagy marketinglökést adott a Conmebol kupájának. Ha győzni nem is sikerült a Liga MX-ből érkező egyesületeknek, a döntőbe és az elődöntőkbe is többször eljutottak, mígnem tíz év után a 2008/09-es szezon hozta el a komolyabb törést a szépen alakuló kapcsolatban. Ekkor indult be ugyanis a Concacaf térség saját BL-sorozata az egyszerűbb kuparendszer helyett, Mexikó pedig ígéretet tett, hogy legjobb négy csapatát kizárólag ebben a sorozatban indítja majd, vagyis a Libertadores-kupában azóta csak a sajátságos rendszerben az 5-7. helyre rangsorolt csapatok indultak. A következő Libertadores sorozatban aztán újabb konfliktust jelentett, hogy a H1N1 járványra hivatkozva nem volt hajlandó a nyolcaddöntőbe jutó mexikói csapatok otthonába elutazni az uruguayi Nacional és a brazil Sao Paulo, a Conmebol pedig utóbbiak mellett állt ki, mivel pedig a Guadalajara és a Chivas nem volt hajlandó mindkét meccset idegenben lejátszani, visszaléptek a sorozattól. A kupasorozat szervezői végül azzal enyhítették a helyzetet, hogy szabadkártyát adtak a két érintett mexikói egyletnek a következő szezon nyolcaddöntőibe.
A Conmebol legbefolyásosasabbjai
Ebbe a kontextusba érkezett a Conmebol új változtatási javaslata, mely szerint kibővítik a Libertadores-kupa selejtezőiben induló dél-amerikai csapatok számát és növelik a garantált főtáblás kvóták mennyiségét is. Az első hivatalos tervezet szerint a brazil klubok lettek volna a legnagyobb haszonélvezői a reformnak, amit azonban az utóbbi időben egyértelműen visszaeső eredményei ellenére is indokol nem csak az egyesületek már korábban említett marketingértéke, de a klubok pontszáma is a Conmebol egyébként országos összesítést nem, csak egyes klubokat osztályozó ranglistáján. Hasonló megfontolásból Argentína újabb kvótája is „csak” az egyensúly további eltolódása miatt jelenthetett volna problémát, az azonban kifejezetten érdekes döntés, hogy a további két plusz kvóta Kolumbiának, és az utóbbi években kifezetten gyengén muzsikáló Chilének járt volna. A komolyabb nemzetközi bonyodalmakat végül Mexikó távozása segített megoldani, hiszen ekkor már a Conmebol nem csak a felszabaduló három helyet osztotta szét a további tagországai között, hanem hárommal még tovább bővítette a selejtezős helyek számát, hogy aztán mindenkinek jusson egy-egy új kvóta.
A viszonyok ilyetén történő megváltoztatása azért is tekinthető a jelentősebb lobbival rendelkező országok által szorgalmazott lépésnek, mert amúgy a Libertadores-kupa utóbbi eredményei a legkevésbé sem indokolták volna a brazil kluboknak nyújtandó nagyobb teret sem. 2014-ben például az ötből „mindössze” három brazil klub jutott tovább a csoportjából, ráadásul az elmúlt három kiírásban egyáltalán nem jutott brazil csapat a döntőbe, ilyen rossz sorozatra pedig 1991 óta nem volt példa, mint ahogy 25 éve először fordult elő az is a tavalyi sorozatban, hogy sem argentin, sem brazil klub nem jutott be a fináléba.
A visszaesés egyik oka alighanem éppen az, hogy a legjobb játékosok megtartása érdekében a világviszonylatban nem elég tőkeerős klubok egyre kevésbé tudják tartani a lépést a jelentősebben elhúzó európai elittel, de még az európai második vonallal és az átigazolási piac újabb tehetős, ázsiai és észak-amerikai szereplőivel szemben is. Az elmúlt öt éves periódusban a brazil és argentin csapatok kereteinek átlagértéke nem növekedett, hanem egy visszaesés után csak megközelítőleg állt vissza a korábbi szintre, árulkodóbb azonban, hogy mindeközben a transzferbevételek emelkedtek. Dél-Amerikában egyébként egyetlen liga sem engedhetett meg magának negatív összesített átigazolási mérleget, miközben a mexikói liga képes nagyobb neveket magához csábítani, ami persze további érv az együttműködés korábban fejegetett szükségszerűsége mellett.
A két legerősebb dél-amerikai liga Európával szembeni lépéshátránya mindemellett a játékban, a mérkőzések statisztikáiban is tetten érhető, hiszen tavaly nem csak a gólok száma volt alacsonyabb, mint az öt európai élbajnokságban, de a passzok száma is, mely egyértelműen jelzi a visszafogottabb tempót, különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a Brasileiraóban ezeknek a lassabb átadásoknak kiemelkedően nagy hányada rövid passz. A hosszú indításokra jóval inkább építő argentin liga ugyanakkor a lövések számában is elég alacsony értéket mutatott az előző szezonban.
Az egyetlen hivatalos lehetőség ugyanakkor, mely alapján a dél-amerikai klubfutball nemzetközi helyzetét megítélhetjük az a FIFA igencsak sajátságos rendszerben megrendezett klub-VB-je, azonban a Libertadores-kupa győztesek eredményei így is jól mutatják, hogy a játék minősége visszaesni látszik a nemzetközi mezőnyben a szerényebb lehetőségek miatt. Az elmúlt tíz évben csak egyszer hódította el dél-amerikai egyesület a trófeát, a Corinthians sikere óta eltelt négy évben pedig kétszer a döntőbe sem tudott bejutni amerikai résztvevő.
A nem is olyan kicsik
Mindezzel együtt idén történelmi hét résztvevővel képviselteti magát Brazília a Libertadores-kupa főtábláján, hiszen a selejtezőben induló mindkét brazil csapat kvalifikálta magát a főtáblára, ahogy az egyetlen argentin, a sorozatban újonc Atlético Tucumán is legyőzte az ecuadori, majd a kolumbiai vetélytársát is. A csoportkör első fordulójában viszont a brazil klubok ugyan veretlenek, az argentinok egyelőre nyeretlenek maradtak, így azért jól látszik, hogy nem dominálja a két nagy liga olyan mértékben a sorozatot, mint az európai topligák az UEFA BL-jét. Ennek egyértelmű jele, hogy az elmúlt nyolc évben minden bajnokság képviseltette magát legalább egy csapattal a legjobb nyolc között. A klubszinten gyengébbnek tűnő Venezeuela, Peru és Bolívia egyesületei ugyan csak egy-egy alkalommal szerepeltek a negyeddöntőkben ezen időszak alatt, idén azonban Bolíviában nem csak a The Strongest nagyon magabiztos kvalifikációjának örülhettek a szurkolók, hanem három csoportkörös csapatuk első fordulóban szerzett hét pontjának is, különösen, ha hozzá tesszük, hogy a „csak” döntetlent játszó Sport Boys is Argentínából, a Godoy Cruz otthonából hozott el egy pontot.
A korábbi ábránkon azt is láthattuk, hogy a két nagy mögött a kolumbiai bajnokság értéke növekedett a leginkább az átigazolási piacon és az eredményességben is a kolumbiai csapatok alkotják a harmadik legerősebb ligát Dél-Amerikában, mely azonban a brazil-argentin létszámemelés miatt nem biztos, hogy profitálni tud majd az egyik tehetősebb vetélytárs, Mexikó eltűnéséből. Az azonban mindenképpen nagy fegyvertény, hogy az elmúlt öt évben négyszer szerepelt kolumbiai csapat a negyeddöntőben az Once Caldas, az Independiente Santa Fé és az Atlético Nacional révén, utóbbi pedig tizenkét év után újra meg is tudta nyerni a Libertadores-kupát.
Ugyanakkor az eredeti reformtervezetben plusz kvótát nyerő Chile klubfutballja messze elmarad a válogatott eredményességétől. Döntőbe utoljára 1993-ban jutott chilei csapat, de a nyolc között is legutóbb az Universidad de Chile képviselte az országot öt évvel ezelőtt, miközben a legutóbbi négy kiírásban már a csoportból való továbbjutás is csak az Union Espanolának jött össze egyetlen egyszer.
Ezzel szemben ugyanezen időszak alatt Paraguay három alkalommal, három különböző csapattal (Olimpia, Nacional Asunción, Guaraní) is képviseltette magát a legjobb négy között, Uruguay a Defensor és a Nacional Montevideo révén két csapatot juttatott a negyeddöntőkbe és még az örökranglistán amúgy hátrébb található Ecuador is megelőzi Chilét az LDU Quito 2008-as győzelme óta is, az Emelec két éve negyeddöntőig jutott, az Independiente del Valle pedig tavaly csak a fináléban bukott el (idén viszont elvérzett a selejtezőkben).
Nem csoda tehát, hogy az első reformtervezet heves vitákat váltott ki a kontinensen, melyek azonban elsősorban Chile privilegizált helyzetét kérdőjelezték meg. Így aztán Mexikó távozása és a helyek egyenlő elosztása mintegy tüneti kezelésként megoldottnak láttatja a helyzetet és a feltehetően fontosabb problémák kezelését elódázza. A legégetőbb kérdés ugyanis az, hogy a további kvóták révén nem válik-e a két legerősebb liga játszóterévé a Libertadores-kupa, ahogy az már gyakorlatilag megtörtént az európai BL-ben az érdekeiket szélsőségesen érvényesítő élbajnokságok esetében is. Ahogy már említettük, Dél-Amerikában igazi „törpe” nincs a tagországok között, így azok erősen ódzkodnak attól, hogy ebbe az irányba tolódjon a rendszer. Főként úgy, hogy a legutóbbi eredmények a Libertadores-kupában sem ezt indokolnák, sőt, jelen helyzetben inkább a kiegyenlítődési folyamat elleni reakciónak tűnik a mostani átalakítás. Hogy a Conmebol klubfutballjának helyzetét erősítheti-e a reform a jelentős átalakulásban lévő labdarúgóvilágban, az még igencsak kérdéses, de a Concacaf tehetős tagországai irányába történő nyitás ellehetetlenítése miatt is könnyen inkább károsnak bizonyulhat.
A történelmi jelentőségű kupasorozat kálváriája tehát feltehetően tovább folytatódik, amíg nem találnak a kontinens labdarúgásának vezetői megnyugtatóbb megoldást a legújabb kihívásokra, addig is azonban a mérkőzések szinte utánozhatatlan szenvedélyessége a pályán és a lelátókon egyaránt elhomályosítja a Libertadores-kupa felett gyülekező felhőket.
„Nem nagyon érdekli, hogy mi fog történni (…), ez a hivatás és a gondviselés dolga”
