"A valóság csak a tapasztalatban létezik, a saját tapasztalatunkban,
és bár csak saját tapasztalat, ha elbeszéljük, történetté válik."
(Gao Xingjian: Lélek-hegy)
A kupadöntő visszavágójával az utolsó akkordjához érkezik vasárnap a kínai bajnokság (Chinese Super League, CSL) történetének legnagyobb nemzetközi visszahangot kapó szezonja. 2016 elején ugyanis a korábban már jelen blogon is vesézgetett lassú terjeszkedés után a jelentős politikai és gazdasági hátszél hatására a liga csapatai olyan komoly erődemonstrációt tartottak a nemzetközi átigazolási piacon, ami egycsapásra a CSL felé irányította számos nemzetközi sport- és híroldal érdeklődését is, ezt pedig korábban más eszközökkel vagy a viszonylagos sikerekkel nem sikerült elérni.
Túl azon, hogy az Európában is ismertebb nevek Kínába csábításával a liga színvonalát is igyekeztek emelni, a költekezés szinte leplezetlen marketingfogásnak is minősült, mely voltaképpen sikeresen vonzotta magához mind a világ, mind a hazai közönség malíciától cseppet sem mentes figyelmét. Mindeközben a startuphoz illő hangzatos programok mögött a valódi cél a kínai labdarúgás rövid távú felemelkedése helyett alighanem inkább a hazai közönségnek a hosszabb távú projektekhez szükséges megnyerése lehetett. A labdarúgóakadémiák gombamódra szaporodnak az országban, a növendékek felkutatásához és megtartásához viszont a társadalom szélesebb rétegeire van szükség. A Nielsen Sports idei felmérése szerint a lakosság érdeklődése fokozatosan növekszik a sportág iránt, és a tendenciák alapján jó esély van rá, hogy a jelenlegi ötödik helyről (a kosárlabda, az asztalitenisz, a tollaslabda és az úszás mögött) a labdarúgás feljebb lépjen a kedvencek listáján.
Mert ne legyünk naivak, azt nyilván a kínai labdarúgás irányítói is pontosan látják, hogy a kínai foci színvonala messze van a legnagyobbaktól és senki nem gondolja közülük komolyan, hogy néhány légiós leigazolásával a kínai válogatott teljesítménye egy csapásra fellendül vagy a nemzeti gárda rögtön a világ élvonalába ugrik. Sokkal inkább a megfelelő gazdasági háttér és az országban rejlő hatalmas marketingérték kiaknázása a jelenlegi cél a fokozatosabb fejlődéshez, a saját utánpótlásbázis és a saját futballidentitás kialakításához, mely nékülözhetetlen előbb Ázsia, majd a világ élmezőnyébe való felzárkózáshoz.
Ennek a folyamatnak a jelenlegi állását ebben a posztban azon kérdések mentén igyekszünk feltérképezni, hogy (1) hol tart a kínai foci az ázsiai labdarúgásban, (2) milyen változásokon ment át a liga az elmúlt szezonban, (3) milyen fajta identitás alakulhat ki mindebből és végül (4) mi lehet a vasárnapi kupadöntő jelentősége.
(a játékosok és a csapatok nevében a magyar írásmód helyett továbbra is maradunk a nemzetközi sajtóban elterjedtebb angol átírásnál)
1. A kínai futball helyzete Ázsiában
„a legnehezebb annak, aki a sárkány fejét viszi”
Az ország labdarúgásának első számú kirakata természetesen a férfi felnőtt válogatott szereplése, mely a világ élvonalába tartozó női csapattal ellentétben jó ideje gyengélkedik. A 2002-es VB-kvalifikáció és a 2004-es Ázsia-kupa ezüstérem óta ugyanis kifejezetten halovány a Team Dragon teljesítménye, mely a bajnoki háttér korábbi irásunkban említett viszontagságaival is magyarázható. A 2006-os, '10-es és '14-es VB selejtezőin még a döntő csoportkörig sem sikerült eljutni, a 2007-es és '11-es Ázsia-kupán pedig már a csoportkörben elvérzett a gárda. A profi háttér megteremtésének első lépcsofokaival (melyet akár Xi Jinping 2012-ben kezdődő elnökléséhez is köthetünk) az eredmények már az utóbbi években is fejlődtek valamicskét, hiszen a 2015-ös Ázsia-kupán már a negyeddöntőig jutott a kínai válogatott a francia Alain Perrin irányításával, majd amikor a 2018-as VB-selejtezők első körében igencsak botladozott tanítványaival, a helyére a kispadra érkező Gao Hongbóval és egy nagy hajrával 16 év után ismét bejutott a döntő csoportkörbe a nemzeti csapat, a világranglistán így a 100. helyről a 84-re sikerült felkúszni. A jelenlegi felfokozott hangulatban ez persze még édeskevés, így nem csoda, hogy négy nyeretlen meccs után Gao Hongbo is felállt a kispadról, a labdarúgó szövetség pedig gyakorlatilag a gyors eredményeket feladva keresett olyan embert a válogatott élére, melyet a hazai közönség eléggé elfogad ahhoz, hogy biztosított legyen a hosszabb távú programhoz szükséges bizalom és türelem.
Talán az egyetlen erre alkalmas ember ebben a helyzetben az a Marcello Lippi lehetett, aki nem csak a 2006-os olasz világbajnoki cím sikerkovácsa, de Kína első ázsiai BL-győzelmét is szálította a Guangzhou Evergrande élén 2013-ban, így igencsak nagy tiszteletnek örvend az országban, nem véletlen tehát, hogy mélyen a zsebébe is nyúlt érte a szövetség. A 68 éves mester két éve ugyan egyszer már bejelentette visszavonulását, az évi mintegy 22 millió dolláros ajánlatára azonban nem mondhatott nemet, ezzel pedig a világ legjobban kereső szövetségi kapitánya lett.
Lippi már a bemutatkozó mérkőzése előtt hangsúlyozta, hogy ha mindent meg is tesz csapatával a 2018-as kvalifikáció kivívásáért, erre már nagyon kicsi az esély, így a közép- és hosszú távú fejlődés az elsődleges cél. A Katar elleni mérkőzés aztán végeredményében csalódást is okozott (0-0), ám a több poszton megfiatalított kínai válogatott játéka egyik ellenfél ellen sem volt korábban olyan biztató, mint ezen a találkozón (60%-os labdabirtoklás és 15-5-ös lövésarány).
Az előrelépéshez azonban mindenképpen a tehetségek fejlesztése az első lépés, ahogy azt Tom Byer, az ázsiai utánpótlásképzésben elismert amerikai szakember is megállapította. Márpedig az U20-as válogatott a 2005-ös reménykeltő VB-szereplése óta (csoportjuk megnyerése után Németországtól szenvedtek szoros vereséget a nyolcaddöntőben) semmiféle értékelhető eredményt nem tud felmutatni. Az ott felbukkanó tehetségek közül ugyan sokan alapemberek lettek a felnőtt válogatottban is és ma is a CSL-ben játszanak (például a jelenleg is válogatott Feng Xiaoting és Gao Lin), számukra azonban az elmúlt zűrzavaros évtizedben még nem voltak adottak a profi hazai körülmények a további fejlődéshez. A jelenlegi U20-as válogatottban többen is Európában (Portugáliában, Spanyolországban, Szlovákiában, Hollandiában) pallérozódnak, Lippi a 19 eszendős Zhang Yuningot (Vitesse) a kezdőbe is állította Katar ellen, az újabb tehetségek felkutatása és kinevelése érdekében az oktatási minisztérium pedig 4755 iskolára kiterjedő futballprogramot indított idén. Ezzel együtt a kínai futball jövője a klubok és a hozzájuk kapcsolodó akadémiák működésén áll vagy bukik, első körben például az U17-es válogatott eredményességének javulása lehet várható négy-öt éven belül, hiszen 2006 óta, vagyis öt tornán keresztül nem jutott tovább a korosztályos Ázsia-kupa csoportkörén.
Az állami támogatást kihasználva már nem csak a Shanghai SIPG alapítójának, Xu Genbaónak évek óta sikeresen működő akadémiáját vagy a világ legnayobb labdarúgóképző intézményét nemrég megnyitó Guangzhou Evergrande-ét érdemes megemlíteni, de számos más vállalkozás is belevágott a tehetségek nevelésébe (például az egykori dán válogatott Ebbe Sand, vagy az amúgy kínai kézben lévő Espanyol is). Az akadémiákról kikerülő legügyesebb labdarúgók aztán jó eséllyel pályázhatnak további fejlődési lehetőségre a bajnokságban is, hiszen a légiósok száma a többi ázsiai ligához hasonlóan erősen korlátozott: a CSL-ben egy klub legfeljebb négy légióst és egy további ázsiai légióst tudhat a keretében, akik közül ráadásul egyszerre csak 3 nem-ázsiai lehet a pályán. Vagyis egyszerre hét kínai játékos szerepel a csapatokban a mérkőzéseken, az érzékeny kapusposzton pedig egyébként csak kínai hálóőrök nevezhetők, mely természetesen a hazai játékosok árát is erősen befolyásolja. Mindeközben a kluboknál is megkezdődött már a profi háttér kidolgozása, és éppen az ázsiai BL-ben elért sikerek (az ötödik legmagasabb pontszám) teszik lehetővé, hogy a gyengébb válogatott eredmények ellenére is a nyolcadik helyet foglalja el Kína az Ázsia Labdarúgó Szövetség (AFC) ranglistáján.
Hogy mennyire nem új keletű jelenség a CSL fejlődése, azt talán jól mutatja, hogy az ázsiai ligák közül mind az átlagnézőszámot, mind a keretek értékét tekintve már tavaly, a nagyobb nemzetközi visszhangot keltő igazolások előtt is az első számú bajnokságnak számított megelőzve a J-League-et, mely Japánban a baseball mögött továbbra is csak a második számú kedvecncnek számít (másfélszer magasabb átlagnézőszám). A fentebb már említett, még visszafogottabb, a lakosságnak még „csak” 31%-ára kiterjedő érdeklődés ellenére a kínai bajnokik látogatottsága az elmúlt két évben 40%-kal megugrott, idénre pedig a világon is az ötödik helyre kúszott fel, megelőzve többek között az olasz Serie A-t és a francia Ligue 1-t is, ami igen jól mutatja, milyen marketingérték rejlik az országban.
Az előrelépés a kínai klubok BL-szereplésén is érezhető, hiszen a főként 2007 és 2009 közötti szűkös évek után előbb a Beijing Guoannak, majd a Tianjin Tedának sikerült továbbjutnia a csoportjából, majd a Guangzhou Evergrande két győzelmet is szálított 2013-ban és 2015-ben. Az idei szezonban némi visszaesés megfigyelhető ugyan, de ezúttal is ott volt két kínai egyesület a legjobb nyolc között, viszont az elődöntőt már egyiküknek sem sikerült elérni, a címvédő pedig idejekorán búcsúzott már a csoportkörben. Ennek a megtorpanásnak a hátterében a liga erőviszonyainak jelentős átrendeződése állhat, mely nem csak az új, tehetős támogatókra találó klubok felemelkedésében és több hagyományos élcsapat visszaesésében jelentkezett, hanem a nivósabb légiósok és szakvezetők érkezése révén az egyesületek belső átalakulásában is, ami a szezon elején több helyen sem ment zökkenőmentesen.
2. A változások hatása a 2016-os szezonban
„a fehér mennyezetre vetülő fény is számos változáson megy keresztül”
A szezon elején tehát a széles körben nagy visszhangot keltő átigazolások alaposan megváltoztatták az egész liga szerkezetét. Mielőtt azonban rátérnénk ennek a változásnak a részleteire, azt is meg kell jegyeznünk, hogy néhány tényező alapján a kínai klubok befektetései nem feltétlen tűnnek annyira elrugaszkodottnak a realitástól, mint azt elsőre gondolnánk. Ahogy már említettük, a bajnokság csapatai a kirívóan nagy transzferösszegeket összesen négy légiósra költhetik, így amikor az ázsiai átigazolási díjak rekordjai 2016-ban a világrekordoknak nagyjából a felére növekedtek, a liga összes kifizetése (400,7 millió euró) az öt európai élbajnokság közül csak a franciát előzte meg, miközben az olasztól (727,8) már messze elmaradt, az angolnak (1420) a harmadát sem érte el, az átlagfizetések pedig továbbra is alacsonyabbak mindegyik top ligánál. Ezeket a kiadásokat egyrészt indokolja, hogy a CSL presztizsértéke még alacsony, így hát nagyobb összegeket kell kifizetni egy-egy nemzetközileg is elismert játékos megszerzéséért, másrészt újra hangsúlyoznunk kell, hogy ezek az igazolások is elsősorban a hazai közönségnek szóltak. A kínai liga legfontosabb feladata jelenleg, hogy az országban minél több embert fordítson a labdarúgás felé, mely aztán a bevételi oldalon nem csak a jegyárakban, hanem a hatalmas marketingerőnek köszönhetően a hazai szponzori bevételekben is busásan kamatozik és további gazdasági fejlődést tesz lehetővé.
A tehetős új szponzorok pedig megérkeztek, ami elhozta a bajnokság erőviszonyainak megváltozását. Az eredetileg magát egy akadémiából kinővő, tavaly meglepetésre már a bajnoki címért küzdő Shanghai SIPG keretértékét a shanghaji kikötő forgalmát irányító cég, az SIPG immár a liga legerősebb csapata mellé duzzasztotta fel, és a liga egyik letehetősebb tényezője lett, miközben a városi vetélytárs, az ország egyik legrégebbi futballklubja, a Shanghai Shenhua a négy évvel ezelőtti Drogba-Anelka projekt kudarca után erősen visszaesett. A nancsingi Jiangsu viszont tavalyi meglepetésszerű kupagyőzelmével és így idei BL-részvételével felkeltette a korábban az egyetemi tanulmányait is a városban végző Zhang Jindong által irányított Suning érdeklődését, mely támogatásával szintén anyagiakban is a CSL élvonalába emelte az alakulatot. Az ipari parkok kiépítésével foglalkozó China Fortune már tavaly, a másodosztályban a Hebei mellé állt és sikerült is a klubot története során először feljuttattatnia az élvonalba, majd ott is a hatodik legerősebb keretet hozta össze.
Ezek az új fellegvárak komoly kihívást jelentettek a hagyományos nagy csapatoknak. Az ötszörös címvédő Guangzhou Evergrande ugyan a rázós kezdet után belelendült, a ligaalapító Shandong Luneng, a mindig ambíciózus Shanghai Shenhua, a fővárosi Beijing Guoan, vagy a szomszédos, a középmezőnybe szürkülő, jövőre pedig komoly városi vetélytársat is kapó Tianjin Teda az elsőszámú kínai keresőoldal, a weibo felületén ugyan a legnagyobb táborral rendelkeznek, idén látványosan nehezebben tartották a lépést az új, feltörekvő egyletekkel, melyek ráadásul egyelőre egész sikeresen csábítják szurkolóikat a stadionokba.
A szezon végére azért a dél-keleti kereskedelmi kapcsolatok révén (elsősorban a közeli Hong Konggal) az egyik legtehetősebbnek számító város, a 12,7 millió lakosú Kuangcsou első számú alakulata magabiztosan húzta be zsinórban hatodik bajnoki címét is. A ligában a Guizhou Renhe tavalyi kipottyanássa (majd Pekingbe költöztetése) után a tavalyihoz képest is nőtt az ország északi feléről kikerülő alakulatok súlya, azonban némileg változó leosztásban. Mivel az ország lakosságának 90%-a a terület nyugati harmadában él, így természetesen a futballcsapatok is erre a területere koncentrálódnak, ebben a szezonban csak a már említett Kuangcsou és a világ legnagyobb városa, Shanghaj adott két klubot az élvonalnak. Utóbbiak összecsapása az ország legnagyobb rangadója, melyben mostanság az SIPG vette át a vezetést, a Jangce völgyében kissé „feljebb” lévő, idén már mindkét shanghaji klubot leköröző nancsingi Jiangsu meccsei pedig a Yangtze derby-ket jelentik (a szintén a folyó mentén, de jóval nyugatabbra fekvő csungkingi Lifan már túl messze van ehhez). A szomszédos Beijing Guoan és Tianjin Teda találkozói a Jing Jin derby nevet viselik (a főváros 21,5 , Tiencsin 14,7 millió lakost tud felmutatni), melynek az erőviszonyaiba is jelentős változást hozhat jövőre egy másik, merész terveket szövögető tiencsini gárda érkezése a CSL-be.
A kínai másodosztályt (Leagu One) ugyanis a Tianjin Quanjian nyerte, mely igencsak pikáns kapcsolatban áll a Tedával. Egészen tavaly nyárig ugyanis a Quanjian nevű tiencsini természetes gyógyszereket forgalmazó cég a város hagyományos nagy csapatának, az amúgy a gazdasági és technikai fejlesztésekért felelős állami konglomeráció (Teda) által tulajdonolt klubnak volt második legjelentősebb támogatója. Amikor azonban a Quanjian minden követ megmozgatott, hogy a csapathoz rekordösszegért leigazolja a válogatott játékos Sun Két, a klub megvétózta a szerződtetést, a kialakult feszültség pedig odáig fajult, hogy a második számú szponzor végül elhagyta a klubot és a város másodosztályú csapatát vásárolta fel, hogy saját csapatot indítson. Sun Ke így végül itt kötött ki, akárcsak két egykori brazil válogatott, az idén gólkirályi címet szerző Luís Fabiano és Jádson, a vezetőedző pedig a korábbi brazil szövetségi kapitány, Vanderlei Luxemburgo lett. Mikor azonban 12 fordulót követően csak a nyolcadik helyen állt a másodosztály legértékesebb gárdája, utóbbit Fabio Cannavaro váltotta a kispadon, a korábban az Evergrande-nál megbukó ifjú olasz szakvezető (a 2009-es Konfederációs kupán egyébként még az azzurri védőjeként őrizte Luís Fabianót az olasz-brazil meccsen) végül bajnoki címre vezette a számára kedves világoskék mezben szereplő tanítványait és jó esély van rá, hogy a gárda jövőre az élvonalban is komoly tényező legyen.
Ennél jóval nagyobb meglepetés volt, hogy a második feljutó helyet nem a kínai futball egyik régi fellegvárának számító Dalianban székelő Yifang vagy valamelyik fővárosi egyesület, a Beijing Enerprises vagy a Guiyangból Pekingbe költöztetett Beijing Renhe szerezte meg, hanem éppen egy guiyangi kiscsapat, a Guizhou Hengfeng Zhichen. Az 1992-es alapítású egylet csak 11 éve profi, mindössze harmadik szezonját töltötte a másodosztályban és a szezon elején a kiesés egyik legfőbb várományosának tűnt. Áprilisban azonban a város szülötte, a korábbi 67-szeres válogatott Li Bing érkezett a kispadra és valóságos csodát vitt véghez azzal, hogy egy hét meccses győzelmi sorozattal a felsőházba juttatta a csapatot, év végére pedig egyenesen a második helyre. A klub különlegessége egyébként, hogy amikor a Renhe elhagyta a várost, a Hengfeng nevű ingatlanfejlesztő cég beszállt a kínai léptékkel szerény méretű, 4,3 millió lakosú Guiyangban így egyedül megmaradt kiscsapat támogatásába, a cég tulajdonosa pedig a mindössze 26 esztendős lányát, Wen Xiaotinget állította a klub élére. Az "elnökasszony" rögtön az egyesület emblematikus arca, az újságírók és szurkolók kedvence lett, nem csak a VIP-páholyokban látható, hanem sokszor bukkan fel a játékosok mellett edzéseken és támogatja őket akár a meccsek alatt a kispadon is.
Az átalakulóban lévő erőviszonyokat jól jelzi az is, hogy a két feljutó olyan csapatok helyét veszi majd át, melyeket nem feltétlen várhattunk volna kiesőhelyekre az év elején és ha az elterjedt flop és top listát akarunk a ligáról összeállítani, akkor mindenképpen helyt kell szorítanunk nekik a szezon negatívumai között.
A flopok listájának ötödik helyére a Hangzhou Greentown kerülhet, mely tíz szezonon keresztül volt tagja az élvonalnak és a hatodik legnagyobb weibo táborral rendelkezik. A klub a a viszonylag délen fekvő Csöcsiang tartomány egyetlen számottevő egyesülete, melyet a hangcsoui születésű Song Weipeng, a Greentown Holding tulajdonosa alapított még 1998-ban. A csapat az utóbbi négy évben már folyamatosan a bennmaradásért küzdött, melyet idén már az év közben lapátra tett Tim Cahillel vagy a horvát válogatott Sammirral sem sikerült kiharcolni.
Még nagyobb csalódás lehet a Shijiazhuang búcsúja, mely ugyan csak két éve szerepelt az élvonalban, az Ever Bright ingatlanközvetítő cég támogatásával tavaly a hetedik helyen végzett. Idén az Európában a Bragából és a Dnyipróból ismert Matheussal megerősödve sokáig a középmezőnyhöz tartoztak, nyáron azonban egy öt meccses vereségi sorozattal a kieső zónába csúsztak, a vezetőség pedig menesztette a korábbi sikeredzőt, a bolgár Jaszen Petrovot, akit a szurkolók könnyezve búcsúztatttak. A döntés nem is sült el jól, a Petrov helyét átvevő amerikai-iráni Afshit Ghotbi egyáltalán nem tudta felrázni a gárdát, mely végül sereghajtóként zárta az évet.
Ha Hopej tartomány központja, Sicsiacsuang el is vesztette az élvonalbeli csapatát, az „alig” 2 milliós Quinhuangdaóban székelő újonc, a Hebei CFFC a már említett tehetős szponzor támogatásával természetesen bennmaradt, viszont a feltehetően magas célkitűzéseket egyelőre nem sikerült elérni. Pedig a szezon elején a dobogóért küzdött az újonc, sokáig a második helyen is állt, a két legfontosabb légiós, Gervinho és Lavezzi sérüléseivel azonban nem tudott mit kezdeni a vezetődezdő, a játékosként korábban Angliában is megforduló Li Tie. Helyére a vezetőség augusztusban a kispadra is egy nagy nevet, Manuel Pellegrinit szerződtette, ám a chilei mester is a halovány 1-2-4-es mérleggel zárta az utolsó hét fordulót, a csapat pedig a hetedik helyen végzett.
Bár végül mindkét shanghaji csapat jobb pozíciót ért el, egyikük sem lehet maradéktalanul elégedett. Akármilyen hihetetlen is, a világ legnagyobb városának csapatai ugyanis még soha nem nyerték meg a CSL-t, és az azt megelőző Jia-A ligát is hivatalosan csak egyszer, 1995-ben (a Shenhua második, 2003-as sikerét a liga végét jelentő bundabotrány következményeként érvénytelenítették). Az SIPG előretörésével tavaly a bajnoki álmok új erőre kaptak, de a hőn áhított aranyérmet idén sem sikerült megszerezni. A Sven-Göran Eriksson által irányított SIPG végül a tavalyi ezüst után az Evergrande színeiben kétszeres gólkirály Elkesonnal, az ázsiai rekordösszegért igazolt Hulkkal és az akadémia által kinevelt számos ijfú válogatott játékossal (mint a kapus Yan Junling, Cai Huikang vagy a liga történetének egykoron legfiatalabb játékosa Wu Lei) is „csak” a harmadik helyre futott be. Jövőre így már nem is a svéd mester irányítja majd a csapatot, hanem a Hulkot a Zenyitből már jól ismerő portugál André Villas-Boasra bízta a vezetőség, hogy bajnoki címért hajtó gárdát kovácsoljon a liga legfiatalabb keretéből. Hasonló irányba készül egy nagyobb arculatváltásra a jóval tekintélyesebb múltra visszatekintő Shenhua is, mely annak ellenére vált meg a szezon zárultával Gregorio Manzanótól, hogy a spanyol trénernek köszönhetően a csapat hat év szünet után térhet majd vissza jövőre a BL-be, a Demba Ba horrorisztikus sérüléséről is emlékezetes júliusi derby-n pedig három év, hét meccs után sikerült újra legyőzni a városi vetélytársat. A keret ugyanakkor a legidősebb az egész ligában, és az egyelőre még ismeretlen szakvezetőtől várt fiatalítással új szurkolókat is igyekeznek majd a csapat mellé állítani. Hiába rendelkezik ugyanis a Shenhua Kína egyik legvehemensebb és legrégebbi szurkolótáborával, a város túloldalán már második éve magasabb az átlagnézőszám (29.555 a 22.622-vel szemben).
A legkatasztrofálisább csalódást azonban egyértelműen a Shandong Luneng szinte érthetetlen zuhanása jelenti. Az egykori ligaalapító, háromszoros bajnok egyesület ugyanis a tavalyi bronzérem után épp csak a kieést jelentő piros vonal felett végzett a tizennegyedik helyen, ezt a kudarcot pedig még az amúgy egész jónak mondható BL-negyeddöntős szereplés sem homályosíthatja el. Szezon közben a brazil Mano Menezest a német Felix Magath váltotta a kispadon, a tavaly még 22 góljával gólkirály Aloisiót lepasszolták a Hebeinek és két PL-játékosra, Papiss Cissére valamint Graziano Pellére cserélték, ám mindhiába. Az olasz válogatott (no és persze magyar modell barátnője) szép hírverést csinált a csinani egyesületnek, de a teljesítményt az őszi félszezonban sem sikerült összekapni, jelenleg Magath jövője is erősen kérdéses a narancsmezes egyesületnél, valószínűleg rengeteg változást tervez a következő szezon előtt az egyesület és az energiaszolgáltatással foglalkozó tulajdonos cég, a Luneng.
A szezon kellemes meglepetéseire áttérve megemlíthetjük a kiesés elöl az utolsó két fordulóban megmenekülő Changchun Yatait (Huszti Szabolcs és Elek Ákos egykori klubját). A nagyobb nevű légiós nélkül szereplő csapat negyedik éve tanyázik a bajnoki tabella alsóbb régióiban, idén sokáig menthetetlennek tűnt, mígnem a szlovén Slavisa Stojanovicot az a dél-koreai Lee Jang-soo váltotta a kispadon, aki az élvonalba juttatta 2010-ben a Guangzhou Evergrande-ot, majd rögtön az első bajnoki trófeát is megszerezte a klubnak. Vele szép lassan elkezdték gyűjtögetni a pontokat a csangcsuniak, majd az utolsó négy fordulóban szerzett négy győzelemmel és a boliviai Marcelo Moreno össszesen 13 találatával sikerült elkerülni a kiesést.
A kisebbik kuangcsoui egyesület a Guangzhou R&F tavaly kerülte el csupán egy hajszállal a kiesést, idén azonban a korábban a japán Nagoya Grampus Eightnél hét évet játékosként, majd ötöt edzőként is sikeresen eltöltő Dragan „Piksi” Stojkovic remek munkát végzett a kispadon (miközben a Nagoya nélküle idén kipottyant a japán élvonalból). A csapat az elvárásokat bőven felülmúlva végig az élmezőnyben tartózkodott, végeredeményben a hatodik helyen végzett, a rövid passzos, gyors játék mellett pedig a legnagyobb húzás alighanem Eran Zahavi nyári leigazolása volt, hiszen az izraeli gólvágó fél szezon, 15 meccs alatt 11 gólt szerzett és 5 gólpasszt is kiosztott. A csapat egyetlen szívfájdalma az lehet, hogy az Evergrande hatalmas népszerűsége (ligaelső 44.923-as átlagnézőszám) mellett csak szerényebb számú szurkoló látogatja a mérkőzéseiket (átlagban 10.662).
Végig kiegyensúlyozott és a maga szintjén szenázciós teljesítményt nyújott az abszolút újonc Yanbian Funde is, melynek már az élvonalba kerülése is nagy meglepetés volt tavaly. A nem csak kínai mértékkel, de amúgy is szerényebb méretűnek minősülő, alig 650 ezer lakossal rendelkező Jandzsi város a Janbian Koreai Autonóm Prefektúra székhelye és futballklubjának szerény anyagi helyzetét talán az is jól jelzi, hogy az Ázsián kívüli légióskvótát ki se használta az egyesület, csak a korábban teljesen ismeretlen, mára közönségkedvenc gambiai csatárt, Bubacar Trawally-t és a világjáró szerb védőt, Nikola Petkovicot tudja soraiban. Nemzetközi sztárok helyett a kulturális gyökereknek megfelelően három dél-koreai légiós és egy szintén dél-koreai vezetőedző Park Tae-ha repítették a csapatot tavaly az élvonalba, ott pedig idén a csodaszámba menő biztos középmezőnyig.
A liga két legjobb teljesítményét produkáló csapata az első két helyen végzett gárda, melyek majd a kupadöntőn is összecsapnak. Az eddig középcsapatnak számító Jiangsut felfuttatni igyekvő Suning két brazil válogatottat, Alex Teixeirát és Ramirest, a megbízható ausztrál középhátvédet, Trent Sainsbury-t és rengeteg fiatalt (a liga harmadik legfiatalabb keretét), köztük az év felfedezettjének választott kolumbiai Roger Martínezt bocsátotta a román vezetőedző, Dan Petrescu rendelkezésére. A szezon elején a számos változáson áteső keret összeszoktatására azonban ráment a BL, nem sikerült továbbjutni a csoportból és ez Petrescu állásába került. Helyét az a Choi Yong-soo vette át, aki a Seoul FC élén hazájában szép sikereket ért el, 2015-ben az ázsiai BL-ben is a döntőig jutott. A Jiangsu már tavaly megkörnyékezte egy fényes ajánlattal, ám akkor még nemet mondott, idén júliusban azonban már elvállalta a felkérést és végül a sikeresnek mondható ezüstérmet be is gyűjtötte az egyre jobb formába lendülő csapattal.
A mai kínai labdarúgás góliátjának számító Guangzhou Evergrande 2016-os története annyiban hasonló, hogy a gyenge szerzonrajt végül a BL-csoportkörben való kiesést eredményezte, ez azonban nem jelentette a tavalyi fényes megmentő, Felipe Scolari elbocsátását. A bajnokságban ugyanis a hatodik fordulótól folyamatosan az élen állt a csapat, sokszor nagy fölénnyel és még a szezon legrosszabb igazolásának kikiáltott Jackson Martínez betlijét is könnyedén elviselte. Ehhez persze az kellett, hogy az utóbbi években az ingatlanmogul tulaj, Xu Jiayin által felépített és összeszokott csapat idén is jól müködjön. Többen közülük Lippi válogatotjának is alapemberei és már az ő Evergrande-jában is ott voltak, mint a csapatkapitány, a korábban az angol Premier League-ben is megforduló, a Celtic-kel skót bajnokságot is nyerő Zhi Zheng, a kínai futball legemblematikusabb alakja, a balhátvéd Zhang Linpeng vagy a csapatot már a másodosztályú időkben is szolgáló csatár Gao Lin, aki mára a klub történetének legeredményese játékosa. Scolari már tavaly is remekül integrálta ebbe a keretbe három honfitársát: a zsinórban másodszor gólkirály Ricardo Goulartot, a válogatott Paulinhót és az RB Salzburg korábbi üdvöskéjét, a tavalyi szezont sérülés miatt szinte egészében kihagyó, idén viszont parádézó Alant. Zsinórban hatodszor gyűjtötte be az Evergrande a bajnoki címet és nem csak egyeduralkodója a CSL-nek, de játéka egyben iránymutató is lehet a liga és a kínai futball fejlődése számára.
3. A kínai futball arculata
„először a szem alakul ki… eldönti a stílust…
a saját magát létrehozás lehetősége…”
Ahogy ugyanis már Marcello Lippi is nyilatkozott a kínai válogatottal kapcsolatban, a saját stílus megtalálása az elsődleges feladat, mely megalapozhatja a későbbi tornákon az előrelépést. A játékstílus persze csak a bajnokságban szereplő csapatokból és az onnan érkező játékosokból építkezhet, így ha a kínai futball harcmodorának megfelelő első jegyeket akarjuk felkutatni, akkor azt a bajnokik képében kereshetjük.
Ha csupán a CSL gólátlagára vetünk egy pillantást, akkor különösebben szembeötlő jellegzetességet nem fedezhetünk fel, a meccsenkénti 2,67 találat nem lóg ki az európai élbajnokságoknak a 2015/16-os szezonban tapasztalható átlagai közül. Mivel a liga légiósainak döntő része támadó, és ahogy korábbi ábránkon láttuk, különösen Brazíliából érkezett támadó, így nem csoda, ha a gólok is leginkább brazil játékosok nevéhez fűződnek, bár az SIPG még mindig csak 25 éves üdvöskéje Wu Lei és az Evergrande ikonikus támadója Gao Lin is ott van a legjobbak között. Az azonban már árulkodó lehet, hogy a lövések száma mindeközben valamelyest alacsonyabb, mint az európai élbajnokságokban, bár a jellemzően deffenzív francia Ligue 1-nél így is magasabb.
Ha mindehhez hozzávesszük a passzok számát, akkor egyértelműen láthatjuk, hogy a meccsenkénti csaknem százzal kevesebb átadás (a CSL-ben átlag 780 passz egy meccsen, míg az élbajnokságokban 878) egyértelmű jele a visszafogottabb tempónak, ami komoly szerepet játszhat természetesen a helyzetkihasználás magas értékében is. A lényegesen alacsonyabb mennyiségű passzt csak részben magyarázhatja, hogy a hosszú labdák aránya (16,7%) a nemzetközi trendek ellenére magasabb, mint bármelyik élbajnokságban. A kínai liga legjobb passzolói közül egyébként mindenképpen ki kell emelnünk a Guangzhou R&F taktikájába remekül illeszkedő veteránt, Wang Songot, aki nem csak átadásai mennyiségével, de pontosságával is kitűnik a mezőnyből, a hosszú labdáinak 80,4%-os precizítása nemzetközi szinten is egészen kivételes ilyen nagyszámú kísérletnél még akkor is, ha a játék mérsékeltebb sebességét is figyelembe vesszük.
A cselek és a fejpárbajok számán is azt láthatjuk, hogy az enyhébb tempó miatt jóval alacsonyabb az európai szinthez képest, ugyanakkor azt is észre kell vennünk, hogy súlyuk is kisebb a játékban. Egy-egy cselkísérlet ugyanis csak 42 passzonként fordul elő, míg fejpárbaj csak 36 passzonként, ezek pedig messze az élbajnokságok átlagai felett lévő értékek és a jelenséget voltaképpen a kínai labdarúgás egyik jellegzetességének is tekinthetjük. Ilyen értékeket ugyanis más, alacsonyabban jegyzett bajnokságokban sem nagyon kapunk, tehát nem tudhatjuk be azokat egyszerűen az alacsonyabb színvonal következményének. Cselkísérletek például a brazil ligában 27,3 passzonként, az MLS-ben 31,1 passzonként, a török vagy az orosz ligában 32,0 passzonként, de még a norvég bajnokságban is 35,7 átadásonként fordulnak elő, vagyis a kínai csapatok 42,3-as átlaga mindenképpen egyfajta sajátos játékmódról árulkodik. Nem véletlen az sem, hogy kínai játékost nem találunk a CSL legnagyobb „cselgépei” között, az idén viszonylag közepesen teljesítő Beijing Guoan jelenleg is brazil válogatott légiósa, Renato Augusto a leghatékonyabb a Henan Jianye spanyolját, Ivót megelőzve. A leghatékonyabb fejpárbajozók között ugyan ott van a Shanghai SIPG korábban Hollandiát is megjárt középpályása, Yu Hai, mögötte azonban további három légiós következne a top ötben és a légicsaták ritkasága is felülmúl minden korábban említett ligát (a legközelebb még az MLS 34,1-es passz/fejpárbaj mutatója áll).
Mint már említettekük, ezek a jelenségek csak részben magyarázhatóak a meccsek kisebb intenzitásával. Tovább árnyalja ugyanis a képet, ha a védekező közbelépésekre is kiterjesztjük vizsgálódásunkat. A szerelések, megelőző labdaszerzések és felszabadítások száma összességében ugyan szintén alacsonyabb a top bajnokságokban mért értékeknél, ugyanakkor a közbelépések passzokra lebontott megoszlása már jóval közelebbi, mint a korábbi játékelemek esetében volt. Sőt, az 5,65 passzonként végrehajtott közbeavatkozási kísérlet nagyobb gyakoriságot jelent, mint például az MLS-ben (5,78) a svéd bajnokságban (6,28) vagy akár a brazil ligában (5,74). Mindemellett a legtöbb labdaszerzést produkáló játékosok listáját vezető Beijing Guoan légiós, a brazil Ralf mögött három kínai játékost is találhatunk, akik szép számmal hajtanak végre sikeres közbelépéseket. További sajátossága a CSL-nek, hogy ezek között a közbelépések között minden más ligánál nagyobb a játékot olvasó, megelőző labdaszerzések aránya, melyekben egyébként az SIPG akadémiájának egyik új neveltje, a 23 esztendős Shi Ke volt a legsikeresebb.
Az eddigiekből következően tehát azt állapíthatjuk meg, hogy a kínai futball a precíz passzokra épülő és az ütközések, vagy hátravont felszabadítások helyett a fegyelmezett területvédekezésen alapuló, letisztultnak nevezhető stílus mentén indult meg, ám a tempót illetően még igencsak gyerekcipőben jár. Igaz ez még akkor is, ha a már említett 2005-ös VB-nyolcaddöntős U20-as válogatott német edzője, Eckhard Krautzun már akkor is ennek harcmodornak a kialakítására törekedett, ám a speciális időjárási viszonyok miatt az európai sebesség elérést nem tartotta reális célkitűzésnek.
Ezzel az arculattal kapcsolatban jó iránymutató lehet az ezzel a stílussal páratlanul sikeres Guangzhou Evergrande, melynek 60%-os labdabirtoklása ugyan nem kiemelkedő nemzetközi szinten, a mecsenként végrehajtott 494 sikeres passza az öt élbajnokság csapatai között is az viszonylag előkelő huszadik helyre lenne elegendő. Ehhez a tendenciához idén „Piksi” Stojkoviccsal az idén relatíve felülteljesítő városi vetélytárs is csatlakozott (491 passz), de voltaképpen kijelenthetjük, hogy a liga legdominánsabb csapatai végeztek az első hét helyen, míg az 50% feletti labdabirtoklással rendelkező Shandong Luneng ha a bajnokságban nem is, de a nemzetközi színtéren viszonylag sikeresen alkalmazta ezt a játékot. A labdabirtoklás és a pontszám korrelációs együtthatója 0,7082 lett, mely magasabb az öt európai élbajnokság hasonló mutatójánál (0,6818). Ez lehet tehát a kínai labdarúgás jövőjének útja, ám mint minden ligában, természetesen a CSL-ben is számos csapat egyedi, sokszor a trendektől eltérő stílusából adódhat össze a bajnokság arculata, és az előttünk álló kupadöntő bizony ebből a szempontból is érdekesnek ígérkezik.
4. A kupadöntő
„– A pandamedvék megmentésének mi a
tudományos jelentősége? – kérdezem.
– Csak jelképes dolog, egyfajta megnyugvás,
az embernek be kell csapnia saját magát”
Kínában a kupának egészen különleges státusza van, ugyanis ez a sorozat testesíti meg a kínai futball gyökereihez való visszatérést (leszámítva persze a labdarúgás ősi formáját, a cu-csüt, amit már 2200 éve is űztek az országban). A jelenlegi CSL csak 2004-ben jött létre, az azt megelőző Jia A League csak 1994-től működött professzionális keretek között, míg Kína első országos szintű amatőr bajnokságát is csak 1987-ben rendezték meg (a Liaoning győzelmével). A CFA (Chinese Football Association) kupáját viszont első alkalommal már 1956-ban kiírták, akkor még amatőr csapatok számára (a Shenhua elődjének sikerét hozta), így ez tekinthető a kínai futball bölcsőjének. Mégha azóta többször jelentős szüneteket tartott is a sorozat, idén már 25. jubileumát és 60. évfordulóját ünnepli a kínai kupa.
További érekessége a versengésnek, hogy a Guangzhou Evergrande a nagy bajnoki menetelés közepette (és története során is) egyetlen egyszer tudta csak megnyerni a trófeát, még 2012-ben, így a szurkolók a bajnoki egyeduralom ellenére igencsak áhítoznak egy újabb sikerre. A Juning számára ugyanakkor a tavaly a döntőben a Shenhua ellen kivívott kupagyőzelem jelentette a klub történetének első jelentősebb trófeáját, mely a Suning érkezését és egészen új távlatok megnyílását vonta maga után, hiszen a végső sikerrel egy BL-hely is járt nekik. Mivel idén a két döntős már a bajnoki helyezése alapján kivívta a maga BL-kvótáját 2017-re, így a bajnokság negyedik helyezettje versenghet jövőre a kontinentális sorozatban, vagyis mindkét shanghaji gárda ott lehet majd a mezőnyben.
A két kupadöntős gárda meglehetősen különböző játékstílust képvisel. Scolari a Guangzhou Evergrande játékosaival a sok passzos domináns játékra törekszik, melyek megteremthetik a Ricardo Goulart-Alan brazil tengely és Gao Lin számára a helyzeteket, az elvesztett labdák gyors visszaszerzéséért (a ligában magasnak számító, 33,2% a szerelések aránya a védőmunkában) pedig egy újabb brazil válogatott Paulinho és a már méltatott csapatkapitány, Zheng Zhi a felelősek elsősorban. Mindeközben Choi Yong-soo keze alatt a Jiagsu főként a dominánsabb csapatok ellen inkább a gyors támadásvezetést favorizálja, különösen a két támadó légiós, Alex Teixeira és Roger Martínez összjátéka, illetve Ramires indításai révén, miközben a védelem tengelyében az ausztrál Trent Saisbury és a válogatott Ang Li mélyebben visszahúzódva állják a sarat (a védekező tevékenységek 40,1%-a felszabadítás).
Az első összecsapás némileg meglepetésre 1-1-re végződött Kuangcsouban, Ricardo Goulart gyors vezetőgólját a második félidőben Alex Teixeira némileg lesgyanús helyzetből egyenlítette ki. Így a liga legértékesebb csapata, az Evergrande nem tudott hazai pályán előnyt kicsikarni, sőt az idegenben szerzett gólnak köszönhetően előnybe is került a Jiangsu, mely számára elérhető közelségbe került a címvédés, ami eddig a kupa történetében csak egyszer, húsz évvel ezelőtt fordult elő a Beijing Guoan révén.
