- avagy az orosz futball szánja a hóviharban -
„úgy tűnt, maga a hóvihar mutatja nekik az utat,
kényszerítve Perhusát, hogy pontosan a széllel szemben tartsa a járgányt.”
Vlagyimir Szorokin: Hóvihar
Három hónap szünet után az előttünk álló hétvégén folytatódik az orosz Premjer Liga, mégpedig vasárnap este rögtön egy CszKA-Szpartak derbivel, miközben az európai kupasorozatokban az ország képviselői közül már csak a Zenyit van versenyben, de a szentpéterváriak sem túl jó előjelekkel várhatják a jövő szerdai, Benfica elleni BL-nyolcaddöntő visszavágót. Azonban még ha alul is maradna a tavalyi bajnok az összecsapáson, az orosz klubok akkor is elmondhatják, hogy annyi koefficienst gyűjtöttek az idei szezonban, mint korábban még soha. Ez különösen azért érdekes fejlemény, mert az orosz labdarúgásnak jelenleg számos súlyos hátráltató tényezővel kell megküzdenie.
Még ha jóindulatúan feltételezzük is, hogy az UEFA a pénzügyi fair play rendszerét (melyet a frissen FIFA-elnökké választott Gianni Infantino „gyermekének” is tekinthetünk) nem a kelet-európai futball előretörésének meggátolása érdekében találta ki, azt aligha vonhatjuk kétségbe, hogy a rendszer a nyugati ligák egyesületeinek berendezkedését kizárólagosan preferálja és a hagyományos élklubok jelentős dominanciájának kedvez. Az Európai Labdarúgó Szövetségtől mindez persze nem jelent újdonságot, hiszen Platini kinevezése óta ugyanerre mutat a BL díjazásának szétosztási szabályozása, a selejtezők rendszere vagy a koefficiensek kiszámolásának módja is, és akkor a 2016-os és 2020-as EB-rendezés odaítélése körül kialakuló visszásságokat még nem is említettük.
Az orosz labdarúgásnak azonban nem csak a hagyományos futball-nagyhatalmakkal kell a pályán és azon kívül megküzdenie, hanem immár az ország gazdaságát sújtó válsággal is, és ha egyelőre késik is ennek a hatása, a visszaesés rövidtávon is valószínűsíthető. Persze az Orosz Labdarúgó Szövetség (RFU) is igyekszik közben megoldási javaslatokkal előállni, ezen poszt pedig a nehézségeket és a lehetséges alternatívákat igyekszik számba venni.
Az orosz futball Európában
„… ilyen erős hóviharra nem emlékezett,
soha nem akadályozták így az elemek”
A Szovjetunió felbomlása után 1992 óta vesz részt Oroszország Oroszországként a labdarúgás nemzetközi vérkeringésében, és kezdetben az UEFA ranglistájának hatodik helyén állt. 1993-ban a Szpartak Moszkva az azóta megboldogult KEK elődöntőjéig jutott, ’98-ban pedig még az UEFA-kupa legjobb négy csapata közé, miközben a Lokomotiv Moszkva ’98-ban és ’99-ben is KEK-elődöntőt játszott, ám az orosz csapatok összteljesítménye fokozatosan romlott, az európai kupasorozatok átszervezésével pedig valósággal zuhanópályára állt, a mélypont pedig az európai ranglista 21. helyezése volt 2004-ben.
Nagyjából ekkor száll be azonban egyre nagyobb mértékben a fejlődő orosz gazdaság több fontos ágense is a labdarúgó-egyesületek támogatásába, így a Sibneft által szponzorált CSzKA Moszkva 2005-ben elhódította az UEFA-kupát, majd ugyanígy tett 2008-ban a Zenyit Szetpétervár is épp az előbb említett cég jogutódjának, a Gazpromnak a támogatását élvezve. Az UEFA ranglistáján 2009-re az orosz bajnokság a történelminek tekinthető ötödik helyet, vagyis a hagyományos futball-nagyhatalmak hegemóniáját ostromolta (miközben egyébként az ukrán, a török és a román liga eredményei is folyamatosan javultak), a BL reformja óta első (és máig egyetlen) orosz csapatként a CSzKA Moszkva pedig a negyeddöntőig menetelt.
Oroszország koefficienseinek változása 2004 óta - A pénzügyi fair play bevezetésének idején járt legközelebb a top5 közé férkőzéshez, majd a bevezetés óta elvesztette a hatodik helyet is
Ez volt azonban az az időszak, amikor az UEFA előállt a „pénzügyi fair play” elnevezésű rendszerének tervével, mely a legnagyobb európai klubok aggasztó eladósodásának megállítását tűzte ki hivatalos célként. A projekt végül 2012-től életbe is lépett, az alapelv szerint pedig az egyesületek kiadásai csak bizonyos korlátozott mértékben léphetik túl a bevételeiket, ellenkező esetben különböző szankciókat vethet be az európai szövetség, visszatarthatja a nemzetközi kupákban kiharcolt pénznyereményeket illetve ki is zárhat akár a kupasorozataiból. Az UEFA-tól megszokott politikai érzékkel eme hivatalos célkitűzésben kifogásolnivalót aligha találhatunk, azonban a rendszer természetesen rejt magában több aggályos elemet. Kezdhetjük azzal, hogy az élkluboknak a státuszuk kiépítése és megtartása során 2011 előtt felhalmozott adósságait egyszerűen figyelmen kívül hagyta, miközben a fejlődő pályán lévő klubok hasonló lehetőségeit erősen lekorlátozta. Még ennél is súlyosabb következményekkel jár azonban, hogy az UEFA szisztémája igen sajátosan közelíti meg a bevétel fogalmát, és voltaképpen csak három fajta anyagi forrást fogad el a klubok költségvetésében: 1.) a jegy- és bérleteladásokból származó meccsbevételeket, 2.) a televíziós közvetítési jogdíjakat és 3.) a szponzoroktól származó bevételeket. Vagyis egyszerűen kiiktatja azt a lehetőséget, hogy egy tehetős vállalkozó tulajdonosként karoljon fel egy egyesületet és jelentősebb tőkét felhasználva tegye sikeressé, hosszabb távon akár rentábilissá is, ugyanis az UEFA az ilyen befektetéseket is csak a szponzori bevételek közé sorolja be, melynek mértékét pedig piaci értékbecslések függvényében korlátozza. A rendszer még arra is kínosan ügyel, hogy a tulajdonos az érdekköréhez tartozó cégeken keresztül se invesztálhasson a szponzori támogatás meghatározott keretein túl a klubjába.
A szponzori támogatások illetve a játékosok fizetésének aránya a klubok költségvetésében és mértéke összesítve valamint klubonkénti átlagban (kép: uefa.org)
A pénzügyi fair play tehát a tehetősebb nyugat-európai országok lehetőségeire szabja a klubok fejlődési modelljét, hiszen nyilván a magasabb bérek, piaci árak miatt a labdarúgó-mérkőzések jegyárai, a televíziós közvetítési jogdíjak és az ilyen tényezőkhöz igazított megengedett szponzori bevételek is ott lesznek a legmagasabbak. Márpedig az orosz labdarúgó klubok költségvetésében az UEFA legutóbbi jelentése szerint a bevételek 60%-ban kényszerültek a szponzorokra támaszkodni az alacsonyabb piaci árak miatt, miközben a tv-közvetítések mindössze 22 millió eurót, vagyis klubonként átlagban 1,4 millió eurót tesznek ki (2,5%). A meccsbevételek az alacsony jegyárak miatt 28 milliót (3,1%), a fennmaradó 308 millió euró pedig az „egyéb” kategória (melynek nagy része alighanem a tulajdonos a szponzoráció mellett elszámolható befektetése). Ez persze nem meglepő, hiszen 2016-os jelentések alapján Oroszországban a nettó átlagkereset 27.946 rubel, ami 325 eurónak feleltethető meg, míg ez az összeg Olaszországban 2.033 euró, Franciaországban 2.180, Németországban 2.183, Angliában pedig 2.337. Aligha véletlen tehát, hogy a pénzügyi fair play kereteinek túllépése (a tulajdonos, támogató túlzó szerepe) miatt egyetlen másik ország klubjait sem büntették meg annyiszor, mint Oroszországét, és a fentiek alapján azon sem kell meglepődnünk, hogy ezen kétes rangsor második helyén Törökország, a harmadikon pedig Románia áll. A kelet-európai klubok ugyanis az őket körülvevő gazdasági környezet alapvető különbözősége miatt nem produkálhatnak az említett területeken olyan jelentős bevételeket, mint a nyugat-európai riválisok, így csak különböző struktúrával lehetne (lehetett volna) azokkal versenyre kelni.
Holott még ha a gazdagabb társadalmak mintaszerepét el is fogadjuk, a kevésbé tehetős vagy kevésbé kiegyensúlyozott (?) gazdaságokért aligha tehetők felelőssé a labdarúgó egyesületek vagy azok felkarolói, az pedig végképp megkérdőjelezhető, hogy a labdarúgás európai szervezeti működése lenne hivatott a helyzeten változtatni.
A „pénzügyi fair play” „megsértése” miatt eddig kirótt büntetések (a héten a Galatasaray egy szezonra szóló kizárásáról is döntöttek).
Ráadásul az UEFA a kupasorozataiban szereplő csapatok díjazásának rendszerét is úgy határozza meg, hogy a kelet-európai kluboknak esetleges eredményeik révén sem lehet esélyük gazdaságilag felzárkózni a tehetős élklubokra. A szponzoroktól és tv-társaságoktól származó bevételek szétosztását ugyanis csak részben kötik a pályán elért sikerekhez, a díjazás legjelentősebb részét, majd’ felét az ún. „market pool” teszi ki, melyből a BL-csoportkörben részt vevő országok a tv-társaságaiktól befolyó összegek arányában részesülnek. Túl azon, hogy ez már önmagában hordozza a pénzügyi olló szárainak távolódását, a módszer abban is aggályos, hogy nem csak a 18 érintett országból érkező közvetítési jogdíjakat, hanem a fennmaradó 36 európai országból, illetve az Amerikából és Ázsiából egyre jelentősebb mértékben megjelenő összegeket is érinti. Az elmúlt szezonban például hiába ért el a BL-csoportkörben jobb eredményt a Zenyit Szentpétervár, mégis jelentősen alacsonyabb összdíjazásban részesült (19,1 millió euró), mint a gyengébben teljesítő Roma (45,9) vagy Liverpool (33,6), miközben a „market pool” kereteiben szétosztott összegek tekintetében minden korábbinál nagyobb lett az öt élbajnokság előnye az üldözőikhez képest.
Az elmúlt szezon BL-csoportkörös csapatainak díjazása és az országonkénti market pool keret változása
A pénzügyi fair play elég egyenes vonalú következményeként az Anzsi Mahacskalába invesztáló dagesztáni üzletember, az ekkor fő cégénél, az Uralkalinál is gondokkal küzdő Szulejmán Kerimov nem minden malícia nélkül eresztette azonnal szélnek csapata szinte minden piacképes játékosát, amikor belátta, hogy az UEFA-tól lehetetlen olyan profitot termelnie, mint a tekintélyes vetélytársaknak, és a projektjét még a saját zsebéből sem finanszirozhatja, mert az európai szövetség egyéb jelentős bevételek híján egyszerűen kizárhatja csapatát. Így aztán Kerimov jelenleg tiszta lappal indulva építi újra az egyesületét, mely idén a Premjer Ligába visszajutva az egyik legalacsonyabb költségvetésű egyesületeként küzd a bennmaradásért. De nem csak az Anzsi volt kénytelen átalakítani alapjaiban az üzleti stratégiáját, hanem a többi orosz klub is, így az átigazolási piacon a korábban aktív Premjer Liga azóta jelentős passzivitásba kényszerült. Az Anzsi-játékosok mellett ebben az időszakban olyan neves válogatott játékosok hagyták el a bajnokságot, mint a CSzKA addigi brazil ikonja, Vágner Love, az argentin Marcos Rojo, a nigériai Emmanuel Emenike, a portugál Bruno Alves, a mexikói Nelson Váldez, a svéd Kim Källström, a török Gökhan Töre vagy a bosnyák Zvjezdan Miszimovics.
Az orosz labdarúgás fejlődése tehát a pénzügy fair play bevezetésének következtében egyértelműen megtorpant, ám ahogy az UEFA-ranglista alakulása mutatja, jelentős visszaesés mégsem következett be a nemzetközi porondon. Egy másik tényező azonban mindenképpen veszélyezteti a Premjer Liga jelenlegi státuszát és nagy valószínűséggel visszalépést is eredményez majd. Ez pedig nem más, mint a 2014 nyara óta tartó pénzügy válság, mely nem csak a támogató gazdaság meggyengülése, de a rubel értékének zuhanása miatt is érzékenyen érintette a labdarúgást.
Az orosz gazdasági válság hatása a futballra
„Szél nem fújt, függőlegesen hullott a hó,
s olyan sűrűn, hogy minden eltűnt benne.”
Az orosz gazdasági válság hátterében valószínűleg kevésbé a krími konfliktus után az országgal szemben meghirdetett gazdasági embargó, mint inkább a nyersolaj világpiaci árának drasztikus csökkenése áll, mely Oroszország elsődleges exportja volt a gazdasági fellendülésben, így a probléma az orosz GDP-növekedés megtorpanását és a rubel értékének zuhanását eredményezte.
Oroszország GDP-jének és a rubel árfolyamának változás az elmúlt években
Ennek különösen azért van jelentősége, mert az orosz bajnokságban szereplő légiósok fizetését a szerződéseik rendszerint euróban vagy dollárban határozzák meg, vagyis a rubel értéktelenedésével többszörösére nőttek a klubok terhei. A korábbi szövetségi kapitány, Fabio Capello gázsija például 2014. november 1. és december 17. között, vagyis alig másfél hónap alatt, csak az árfolyamváltozás miatt 463,9 millió rubelről 749,3-ra emelkedett, míg végül a hírek szerint 8 millió dolláros lelépési díjjal sikerült megegyezni az amúgy is sokat kritizált trénerrel az elválásról. A jelenség hatására újabb exodus indult meg tavaly nyáron a Premjer Ligából is, és távozott Salomón Rondón, José Jurado, Mathieu Valbuena, William Vainqueur, Lucas Barríos vagy épp Dzsudzsák Balázs is. Ehhez a névsorhoz csatlakozott még az idei januári átigazolási időszakban például Oumar Niasse, Jérémy Bokila, Tino Costa vagy Hugo Almeida. A bajnokság klubjainak a transfermarkt által becsült átlagértéke alig másfél év alatt 96,5 millió euróról 55,7 millióra esett, és ahogy az alábbi ábra mutatja, ez a visszaesés idénre már minden jelentős orosz klubot érintett, a 2013/14-es krízis után még kitartó Zenyit Szentpétervárt, Lokomotiv Moszkvát, Dinamo Moszkvát (a Lokomotyiv és Gyinamo átírás helyett maradunk az elterjedtebb verzióknál) és a Kubany Krasznodart is. Az egyetlen kivétel az utóbbi csapat városi vetélytársa, az FK Krasznodar, ahol a tulajdonos, a legnagyobb orosz áruházlánc tulajdonosa, Szergej Galickij követett lassabb és türelmesebb építkezési technikát, melyhez kapcsolatai révén ügyes szponzor-stratégia is járult a maga szerényebb szintjén, ez pedig különösebben látványos befektetés nélkül is jelenleg a harmadik legjelentősebb keretet eredményezte a mezőny többi tagjának drasztikus visszaesése következtében.
Túlélési alternatívák
„Gyorsan nem tudunk menni, doktor úr,
mert akkor azonnal megin’ letérnénk az útról”
A megoldási stratégiák kialakítása annál is nehezebb, mivel a Deloitte Football Money League legnagyobb UEFA által elismert bevételeket tartalmazó harmincas listáján sohasem szerepelt orosz klub és a brand finance legnagyobb marketing értékeket kimutató ötvenes listáján sem, tehát igencsak szolid bevételekkel kell kalkulálniuk az egyesületeknek. A pénzügyi fair play-hez való alkalmazkodást az RFU egyfajta fizetési sapka bevezetésével igyekszik segíteni, mely értelmében 2015-ben a klubok a bevételeik 75%-át, 2016-ban már csak 70%-át költhetik bérekre, majd 2017-ben 65%-ot, azután pedig 60-at.
A rubelválság kezelését a klubok kezdetben egy maximált árfolyamról szóló memorandummal igyekeztek megoldani, ám már ekkor is kérdéses volt, hogy lehetséges lenne a futó, euró- vagy dollár-alapú szerződéssel rendelkező légiósok mindegyikével megállapodni. Több klubnál sikerült ugyan a játékosokkal elfogadtatni a szerződésmódosítást, ám a távozók korábban említett hosszú sorában feltehetően számos olyan légiós is szerepel, aki visszautasította a változtatást. Ez a probléma leginkább talán a Dinamo Moszkvát érintette, mely olyan mélypontra jutott, hogy az UEFA ki is zárta a nemzetközi kupasorozatokból, mivel Guram Adzsoev két éves sportigazgatósága alatt csaknem mínusz 95 milliós transzferegyenleget produkált az egyesület és hiába próbálkozott Borisz Rotenberg bankja, az egyesület 74%-át birtokló VTB 70 millió eurós mezszponzori szerződéssel orvosolni a helyzetet, az UEFA által tanácsadóként alkalmazott cég, a Repucom ezt a piaci érték tízszeresének minősítette. Hangúlyoznunk kell tehát, hogy a pénzügyi fair play paradox szellemében nem elmaradt kifizetések vagy súlyos adóságok miatt marasztalják el klubot, hanem azért, mert a tulajdonosi kör amúgy teljesen szabályos befektetéseit túlzónak ítélik. Tavaly nyáron végül a sokat kritizált Adzsoev távozott is az egyesülettől, mint ahogy jó néhány játékos is (Valbuena, Vainqueur, Dzsudzsák, Douglas, Büttner, Juszupov, Granat, Szmolov, Schildenfeld, Kuranyi, Zsirkov, Kokorin). A Dinamónál bevezettek egy 2 millió eurós fizetési sapkát és talán épp ennek a hatására a futó szezonban magasan a legtöbb hazai játékost alkalmazza a csapat és áll mindössze a tizenegyedik helyen.
A Dinamo Moszkvánál Guram Adzsoev által produkált transzferegyenlegek (kép: sport-express.ru)
További megoldás, a Premjer Liga klubjaiban szerepeltethető légiósok számának korlátozása, melyet elsősorban a sportminiszter, Vitalij Mutko szorgalmaz. Mivel Oroszország nem tagja az Európai Uniónak, így a Bosman eset után kialakult, az EU-s munkavállalási szabadságról szóló szabályok sem kötik, korábban azonban a nyugati gyakorlattal párhuzamosan inkább esélykiegyenlítő alapon nem kötötték meg a légiósok számát a bajnokságban. 2005-től viszont 10-re maximálták a liga klubjai számára a szerződtethető külföldi labdarúgók számát, majd a krízis jegyében előírták, hogy minden bajnokin legalább 4, majd 2015 nyarától minimum 5 orosz játékosnak pályán kell lennie a csapatokban. Mutko korábbi elképzelése szerint a következő szezontól ez a szám már hatra növekedett volna, ám a főleg a Zenyittől (és leginkább vezetőedzőjétől, André Villas-Boastól) érkező heves kritikák miatt végül elállt ettől a tervtől és programjának hangsúlyát jelenleg a versenyképes játékosok nevelésének támogatására igyekszik áthelyezni. Nem véletlen a szentpéterváriak ódzkodása az ilyen szabályoktól, hiszen a nemzetközi porondon mostanában a legütőképesebbnek számító orosz csapatként a légiósaik is jelentős szerepet játszanak abban, hogy fel tudják venni a versenyt az európai élmezőny alját képező nyugati vetélytársakkal. Idén például egyetlen bajnokin sem szerepelt Villas-Boas kezdőjében a minimálisan előírt ötnél több orosz játékos, így a szezonátlaguk 5,0 maradt (szemben a liga csapatainak 6,1-es összátlagával). A Zenyitnél azonban nagy fegyverténynek számít, hogy 2019-ig meg tudták hosszabbítani a klub arcának és legjelentősebb marketing-értékének számító Hulk szerződését, és a januárban pletykált borsos kínai ajánlatok ellenére is megtartották a brazil válogatott csatárt. A helyi sztár fizetésének finanszirozását alighanem Arsavin távozása és Timoscsuk visszavonulása tette lehetővé, míg az érkező szükséges orosz játékosok, Dzjuba és Juszupov ingyen érkezhettek.
A 2015/16-os szezonban a kezdőcsapatban bevetett orosz játékosok számának átlaga csapatonként (kép: futbolgrad.com)
Ezzel együtt a szentpétervári címvédő eddig gyengélkedik idén a bajnokságban és csak a hatodik helyen áll, holott még soha nem végzett ilyen szerény pozícióban, amióta a Gazprom megvásárolta a korábbi elnök, David Traktovenko részvényeit 2005-ben. Azóta négyszer hódították el a bajnoki címet, az újabb trófeára azonban valószínűleg várni kell, a Gazpromot érzékenyen érintő olaj- és gázár problémák pedig egy további területen, a stadionfejlesztés terén már konkrétan éreztették a hatásukat.
A VB-rendezés és hatásai
„De a doktor meg nem mondta volna, hogy ez az út,
csak Perhusa tudta kivenni valahogy a behavazott mezőn.”
A stadionfejlesztés és azon keresztül a meccsbevételek növelése ugyanis ma az egyik legfontosabb tényező a labdarúgó klubok gazdasági fejlődésében, így pedig rendkívül fontos az orosz labdarúgás számára, hogy az ország rendezheti a 2018-as világbajnokságot. Noha sokan (mint például Simon Kuiper és Stefan Szymanski a Soccernomics című könyvükben) kétségbe is vonják egy-egy jelentős labdarúgótorna megrendezésének gazdasági hatásait, a lakosság részéről jelentkező pozítiv attitűd feltétlenségét pedig a brazíliai VB alaposan megcáfolta, a rendezési projektekben végrehajtott ésszerű befektetésekkel azonban a sportág infrastruktúrájának fejlesztése és így annak hosszabb távú pozitív hatása talán elvitathatatlan. Nem véletlen, hogy a futball európai nagyhatalmai nem nézik jó szemmel, hogy a FIFA szakított azzal a hagyománnyal, hogy minden második világbajnokság őket illeti (1966 Anglia, 1974 NSzK, 1982 Spanyolország, 1990 Olaszország, 1998 Franciaország, 2006 Németország), és ez a feszültség bizonyosan jelentős szerepet játszott a színfalak mögött a világszövetséget ’98 óta elnöklő Sepp Blatter bukásában is.
Márpedig az orosz kluboknak igencsak jól jöhet a VB-rendezéssel járó stadionfejlesztés, hiszen annak ellenére, hogy Európa hetedik legnézettebb bajnoksága a Premjer Liga, a klubok a nyugati vetélytársakhoz képest elenyésző meccsbevételeket könyvelhetnek csak el, mint ahogy azt láttuk korábban. A fejlettebb szolgáltatás miatt a jegyárak is emelkedhetnek, és az új stadionokban a nézőszám is növekedhet, mely azért egyelőre jelentősen elmarad az öt európai élbajnokság nézettségétől, különösen az idei szezonban, amikor több csapat átmeneti helyszínen játsza hazai mérkőzéseit és számos stadion van felújítás alatt.
A 2018-as VB helyszínei (kép: playthegame.org)
Itt térhetünk vissza a Zenyit és a Gazprom esetére, ugyanis a szentpétervári stadion finanszirozásából a tervezettől egyre inkább elétrő költségek miatt kihátrált a fő támogató, így a Pityer Arenát a városi önkormányzat fejezi be, mégpedig a megálmodott 2008-as, majd 2011-es átadás helyett csak 2016 nyarán. A Zenyitnek mindeközben az átmenetileg használt Petrovszkij Arénában 21 ezerről 17 ezerre esett az átlagnézőszáma, pedig a számos kisebb-nagyobb hagyományos csapattal rendelkező Moszkvánál erősebben érvényesül a lokálpatriotizmus ereje a városban, így az új 60 ezres stadionban jelentős fejlődést várnak az egyesületnél.
Alapozhatják ezt az északi klub vezetői a Szpartak Moszkva példájára is, mely 2014 augusztusában költözött a Luzsnyikiből a VB-projekt jelenlegi egyetlen befejezett stadionjába, az Otkrityije Arénába, és azóta a majd’ 30 ezres átlagnézőszáma kiemelkedőnek számít a Premjer Ligában. A csapatra ugyanakkor ráférne már a siker, hiszen az orosz liga beindításakor az első tíz szezonból kilencet megnyertek ugyan 2001-ig, azóta viszont egyetlen egyet sem és az utóbbi három szezonban még a dobogóra sem sikerült odaérni. A Lukoil második emberének számító tulajdonos, Leonyid Fedun idén két korábbi válogatott játékosnak, Szergej Rogyionov klubigazgatónak és Dimitrij Alenyicsev vezetőedzőnek szavazott bizalmat a renomé helyreállítására, de a Murat Yakin utáni éra nagy átalakulásában jelenleg ez is csak a negyedik helyet eredményezi.
A fővárosi vetélytársak közül az éllovas CszKA és a Dinamo is saját stadionjának befejezésére várakozik (noha egyik sem lesz VB-helyszín), addig pedig Moszkva távoli külvárosában Himkiben rendezik a hazai bajnokijaikat, ami nagyban hozzájárulhat a nézettségi válsághoz. A Lokomotiv alacsony nézőszámait azonban semmiféle fejlesztési projekt sem magyarázza, a klub a saját arénáját 2002-ben vette használatba, az utóbbi években azonban a 15 ezres látogatottság alig 9 ezresre esett vissza. Tekintve, hogy a közelmúltban például a Torpedo, az FK Himki, az FK Moszkva vagy a Szaturn is rövid átmeneti élvonalbeli tagság után eltűnt a süllyesztőben, feltételezhetjük, hogy a fővárosi futballszurkolók száma a hagyományos négyes számára sem feltétlen jelent elég széles bázist és a hagyományok miatt túl sok a moszkvai, Moszkva környéki csapat az orosz labdarúgásban.
Ha a fővárosban nem is rózsás a helyzet, az új VB-stadionok várhatóan valóban hozhatnak majd növekedést a vidéki nézőszámokban. Jekatyerinburgban például a helyi aréna 2017-es befejeztével jó esély van rá, hogy az Ural meccseinek látogatottsága a jelenlegi átmeneti otthonban tapasztalható visszaesés után nem csak a korábbi 15 ezer körüli átlagra áll vissza, de akár meg is haladhtaja azt, akárccsak a szamarai Krilja Szovjetov, a Tatár Köztársaság büszkesége, a Rubiny Kazan vagy az anyagi gondjai ellenére a tabella második helyén álló FK Rosztov már most is relative jelentős mutatói esetében.
A csecsen Tyerek Groznij vagy a dagesztáni Anzsi Mahacskala a liga legmagasabb átlagnézőszámával rendelkező csapatai közé tartozik, ám leginkább politikai okokból nem kerülhettek a 2018-as VB helyszínei közé, mint ahogy még inkább politikai választásnak tekinthető, hogy a Krasznodari határterület közigazgatási egységből nem valamelyik krasznodari csapat otthona, hanem az élvonalbeli labdarúgó-csapattal soha nem is rendelkező Szocsi Olimpiai stadionja került be a VB-projektbe. Egyébként jelenleg mindkét krasznodari egyesület az egyik legrégebbi orosz klubnak számító Kubany stadionjában játszik egyelőre, bár az igazi házigazda az örmény üzletember, Oleg Mkrtcsjan egyre visszafogottabb támogatása miatt leszálló ágban van, miközben a saját stadionja befejezését váró FKK szép fokozatosan népszerűbb csapattá vált a városban, még ha a mérkőzéseinek látogatottsága meg sem közelíti a Kubany néhány évvel ezelőtti 20 ezer feletti átlagát.
Az orosz labdarúgás tehát korábban sohasem látott gazdasági problémákkal küzd és korábban sohasem tapasztalt hátrányos helyzetbe is került a nemzetközi porondon, ugyanakkor a 2018-as labdarúgó VB rendezése kapcsán reménykeltő kihívások is állnak előtte, melyek pozitív vagy negatív kimenetele még erősen kérdéses.
