Sokáig nagy, dicső termek vendége voltam,
száz színt vert bennük a tengeri nap tüze,
s pilléreik között az este fekete
barlanggá nőtt, bazalt egekké boltozottan.
(Charles Baudelaire)
Az Internazionale elmúlt évtizedét mind pozitív, mind negatív irányban alaposan meghatározták az olasz labdarúgás hányattatásai. A 2006-os Calciopoli következményeként számos vetélytárs került kisebb-nagyobb krízisbe, melyből a kék-fekete klub tudott profitálni a leginkább mind a hazai, mind az európai dicső termekben. A Serie A meghatározó tényezőinek átemeneti instabilitása és az olasz gazdasági recesszió viszont hamar a nemzetközi státusz meggyengülését eredményezte, mivel pedig a riválisok fejlődése amúgy is egy újjáépítkezési stádiumban tartott, az addig domináns együttest érintette a legérzékenyebben az olasz labdarúgás megtorpanása, hiszen a legjelentősebb stratégiai változtatásokat az ebben a pozícióban lévő Internek kellett volna meglépnie. Az elkerülhetetlen lépések azonban évekig elhalasztódtak, míg most végül az új többségi tulajdonosnak, a tavaly nyáron a klubot 70%-ban megvásároló Erick Thohirnak kell alaposan átstrukturálnia az egyesület működését, ha hosszú távon újra versenyképessé akarja tenni a nerazzurrit.
„A széteső alak már-már nem volt, csak álom”
Az olasz labdarúgás az ezredfordulón már egy évtizede vezette az UEFA koefficiensei által felállított ranglistát, majd 2003-ig a második helyen állt, míg végül 2010-ben (főként a megelőző évek eredménytelensége miatt) lecsúszott már a legnagyobb számú BL és EL indulási jogot jelentő dobogóról is. Mindeközben éppen ez volt az az év, amikor az Internazionale begyűjtötte a Serie A máig utolsó BL trófeáját, ám a milánói kék-feketék sikere sem takarhatta el az ország labdarúgásán tapasztalható kétségtelen Romlást. Ez aligha választható el az ezen időszakban amúgy is ereszkedő olasz reál GDP-növekedés grafikonján árulkodó látványos vissazeséstől, hiszen ahogy a Deloitte kimutatásán is jól látható, nagyjából ez az a szezon, ahol a Serie A túlságosan stagnáló bevételei végleg elmaradnak a spanyol és a német ligák mutatóitól.
Felül Olaszország reál bruttó hazai termékének növekedése (%)
Alul: az öt európai top liga bevételeinek változása 2003 és 2013 között (millió €)
Ha részletesebben meg akarjuk vizsgálni, miben jelentekzhet ez a visszaesés, akkor a Deloitte legutóbbi, 2012/13-as szezonról szóló jelentésén láthatjuk, hogy különösen a Serie A úgynevezett meccsbevételeinek mértéke marad el messze a legnagyobb vetélytársaktól, ami nem csak a bérletesek és a jegyvásárlók számának csökkenését jelenti, hanem a stadionok köré felépített keresekedelmi bevételeket is (ajándékboltok, múzeumok, vendéglátó helyek). Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy a szponzorok súlya ugyan nagyjából átlagos, az olasz liga csapatai kimagasló arányban támaszkodnak a televíziós közvetítésekért befolyó jogdíjakra. A nemrégiben a Sky Italiával és a Mediasettel aláírt új szerződés 2015-től ugyan tovább növeli a mérleg bevételi oldalának ezen tételét, és a külföldi közvetítési jogok értéke is az évi 117 millió euróról 186-ra emelkedik az MP&Silva nevű céggel kötött szerződéshosszabbításnak köszönhetően, ám ha utóbbi például a beIN-nek adja tovább a jövőben is az amerikai közvetítési jogokat, akkor az olasz labdarúgómérkőzések továbbra is csak az angol első- és másodosztályú (!) bajnokik árnyékában kerülhetnek képernyőre az Egyesült Államokban, ami jelentős kiesést eredményez a liga és a klubok marketingértékében. Mindeközben a Premiership egyébként csak a külföldi közvetítésekért 1100 millió eurót kaszál, de a Bundesliga is felfelé szálló ágban van és épp 2015-től triplázza meg a hasonló bevételeit (mintegy 150 millió euróra évente).
Az öt európai top liga bevételeinek megoszlása a 2012/13-as szezonban
De nem csak a hazai liga közvetítési díjainak túl lassú emelkedése áll a tv-s bevételek stagnálásának hátterében, hanem a nemzetközi szereplések során kivívott díjak apadása is és ezzel lassan el is érkezünk a gazdasági recesszió melletti másik fontos tényezőhöz. Az európai kupasorozatokban való gyengélkedés ugyanis annak is köszönhető, hogy a 2006-ban kirobbant Calciopoli nem csak a közvetlenül érintett klubokat, de az olasz labdarúgás egészét alapjaiban rázta meg. Azzal, hogy számos jelentős klubnak legalább egy szezont ki kellett hagynia a nemzetközi vetélkedésekből, olyan csapatok léptek a helyükre, amelyeknek jóval korlátozottabbak voltak a lehetőségeik, később pedig a válságban meggyengült élklubok visszatérése a nemzetközi porondra már nem hozta meg a kívánt visszarendeződést. A szerényebb eredményekkel zárt szezonok között pusztán egyedi kivételt jelent a kiemelkedő 2009/10-es esztendő, melynek koefficiens-termését leginkább az Inter csalóka győzelme emeli ki a többi szezon átlagából, miközben tavaly olyan mélyponton zárt az itáliai liga, amilyen nem fordult elő az elmúlt évtizedben. Az idei szezon ugyan még zajlik, és Európában egyedülálló módon tavasszal még inden olasz induló gazdagíthatja a Serie A koefficiens-átlagát, ám BL-szereplésért járó bónuszpontok gyüjtésére már csak a Juventus-nak van esélye.
A legnagyobb klubok által szerzett UEFA-koefficiensek 2004 óta
„Tévelygés oltja testünkbe mérgeit”
A Calciopoli szankciói és hatásai nyomán bekövetkező visszaesést, mely minden egyes olasz klubot érintett kisebb-nagyobb mértékben, rövid távon egyértelműen jól használta ki az Internazionale, ám a klub hosszabb távú gazdasági stratégiája már távolról sem nevezhető racionálisnak, és különösen a BL-győzelem után megnövekvő elvárások között nem látszik kellőképpen számolni az olasz recesszió miatt elkerülhetetlen átstrukturálás fontosságával. A népszerűségnek és a marketingértéknek a trófea begyűjtésével járó jelentős megugrása ellenére ugyanis az egyesület bevételei ezután folyamatosan csökkentek (szemben az építkező fázisban lévő vetélytársakéval), miközben a keret értéke ezt a tendenciát csak nagyon lassan követte. Utóbbi lassú visszafogását aligha nevezhetjük jó befektetésnek, hiszen az esetleg bekalkulált eredmények és az ezekkel járó bevételek a továbbiakban már egyáltalán nem érkeztek. Alighanem a hasonló, bár szerényebb méretű slamasztikában lévő Romát eddig éppen a féken tartott elvárások és a nagyjából megőrzött eredményesség összeegyeztetése mentette meg eddig hasonló helyzettől, de aligha véletlen, hogy Olaszországban most éppen a Calciopoliból kimaradó, és abból némi előnyt kovácsoló két klub került veszélybe az UEFA pénzügyi fair play-e által.
Az Inter kiadásainak részletesebb vizsgálatánál azt vehetjük észre, hogy a BL-győzelem utáni szezonokban hiába csökkentek a bevételek, a játékosok alapfizetésének összegét csak három szezonnal később szorították meg jelentősebben, de a 2011/12-es szezonban alighanem az irreális elvárások miatt indokolatlanul jelentős emelésre került sor. Hasonló tendenciák figyelhetőek meg a klub átigazolási stratégiájában is, hiszen a sikerszezon után ugyan visszaszorították a vásárlásokat és meghatározó játékosok távoztak is, látszólag az egyesület nem fogadta el az eredményesség ezzel szinte automatikusán járó meggyengülését, hanem jelentős (és többször is rosszul végződő) befektetéseket eszközölt. A transzferegyenleg már a 2012/13-as szezonban is jelentős mínuszban volt, míg tavaly pedig majd 50 milliós negatív mérleggel zárult, holott ekkor már nem is számolhatott az egyesület a nemzetközi kupaszereplés bevételeivel sem.
„Tág öblöt látok én, árboc- és vitorla-rajt”
Ilyen előzmények után érkezett a klub élére Erick Thohir, indonéz sajtómágnás, aki az idei szezontól vette át igazán az irányítást. Nyáron különösebb bevásárlásra már nem is került sor, és a játékosok alapfizetése is lényegesen alacsonyabb, mint a korábbi szezonokban. A bevételek idén valószínűleg stagnálnak, hiszen az olasz bajnoki közvetítések elosztása során az eredmények mellett elég jelentős súlyt nyom a latban a nézők száma (25%), a népszerűség (5%) és az úgynevezett „történelmi eredmények” (10%), de az Európa Liga szereplés is hozhat kisebb összegeket a nerazzuri konyhájára. Ami viszont mindenképpen aggasztó, az a nézőszám drasztikus csökkenése, mely veszélyes hatással van a meccsbevételekre. A városi rivális, AC Milan már belekezdett modernizációs tervek kidolgozásába, létrehozta a Casa Milan nevű központot és saját, gazdaságilag optimalizált stadion építését tervezi. Ez azért is lehet kedvező fejlődési irány, mert az infrastrukturális fejlesztéseket az UEFA nem veszi számításba a kiadási oldalon a pénzügyi fair play vizsgálatai során. Márpedig a korábban felhalmozott adósságok miatt az Internek komoly problémát jelent, hogy a három évre számított mérlegét nemhogy a pozítiv tartományban, de a még megengedett 50 millió eurós mínusz alatt tartsa. Ezzel együtt persze nem az Inter a legeladósodottabb klub Európa élvonalában, ám az UEFA a 2012 előtt felhalmozott adósságokkal sem számol és nem is nagyon szokta azokat megszellőztetni, csak a Forbes teszi nyilvánossá ebben a tekintetben is a leggazdagabb egyesületek helyzetét. Mivel azonban a nerazzurri mérlege éppen a már vizsgált időszakban került igazán a negatív tartományba, nehezen képzelhető el, hogy el tudja kerülni a klub az UEFA szankcióit.
Az adósságkezelést mindenesetre az Inter a Goldman Sachs banknak egy öt éves hitelkonstrukciójával igyekszik megoldani, aminek segítségével a mindannapi költségek még drasztikusabb visszafogása nélkül folytathatja az építkezést a klub, hiszen elsősorban a hitel lejártakor, tehát 2019-ben kell jelentős részt (184 millió eurót) törlesztenie. Ennek a stratégiának a kialakításában alighanem az is közrejátszik, hogy a két legjelentősebb szponzorral, a Nike-val és a Pirellivel 2018-ban jár le a most futó szerződés, és optimális helyzetben jelentős emelést érhet el az egyesület akár a jelenlegi támogatókkal, akár újakkal. Az adósságkezelő hitelek használata egyébként az európai futballban nem igazán elterjedt, hanem inkább az Egyesült Államokban, ahol Thohir a Philadelphia 76ers kosárlabdacsapat és a DC United labdarúgócsapat tulajdonosa is, és az új pénzügyi igazgató, Michael Williamson is az utóbbi egyesülettől tette át a székhelyét Milánó kék-fekete felébe. Az sem lehet véletlen, hogy az öreg kontinensen egyedül a Manchester United fordult hasonló módszerhez (mintegy 425 millió dollár értékben), ahonnan pedig Michael Bolingbroke-ot csábította el Thohir az Inter vezérigazgatói székébe. A szakmai vezetést már januárban a Guarín-Vucsinics csere tuljadonosi megvétózásakor átvette Marco Branca sportigazgatótól Piero Ausilio. Teljesen új stábot állított tehát össze az indonéz tulajdonos, ami a korábbi vezetés által okozott helyzet fényében nem is csoda.
Az Inter edzői, meccsenkénti statisztikái és átlagos nézőszáma 2005 óta
"Az Alkonyt hívtad, ím leszállt, itt van, fogadd"
Tavaly tehát még egy mesterségesen felpumpált költésgvetésű, ám az elmúlt szezonok legnagyobb veszteségével záruló (-95,3 millió euró) szezonban sikerült kivívnia az Internek az Európa Ligában való szereplés jogát, idén azonban a bajnokságban olyan gyengén szerepel a gárda, amire már nagyon régen nem volt példa. Nem csoda, ha végül a vezetés edzőváltásra szánta el magát, és a tizenegyedik forduló után Walter Mazzarri helyét a csapattal korábban három (/kettő) bajnoki címet szerző Roberto Mancini foglalta el a kispadon. Ahogy a szezonok adataiból látjuk, a dominancia meg volt a csapat idei mérkőzésein is, és ha nem is különösebben kiemelkedő a szerzett gólok száma, de a támadójáték voltaképpen nem tartozott a három védős Mazzarri-csapat gyengéi közé. A futó szezonban a labdabirtoklás, a lövések száma és a sikeres cselezések tekintetében is egyaránt a harmadik helyen áll az Inter a Serie A csapatainak ranglistáján. Ezzel szemben az elmúlt tíz szezon legpocsékabb mutóját produkálta a védelem 1,4 kapott góllal meccsenként. Mancini érkezésével átállt a gárda egy négy védős formációra, aminek következtében egyelőre minden védelmi mutató emelkedett az elmúlt négy fordulóban.
Az Inter főbb csapatstatisztikái tavaly, idén Mazzarival és az edzőváltás után Mancinivel
Ha közelebbről is szemügyre vesszük azonban a statisztikákat, azt láthatjuk, hogy Mazzarri csapata idén messze elmaradt a tavalyi teljesítménytől, a védelem megingásának a hátterében ugyanakkor nem feltétlenül a védővonalban szerepeltetett játékosok visszaesése áll. A tavalyi keretben még meghatározó játékosnak számító Rolando mutatóitól például cseppet sem maradnak el az újonnan (és ingyen) szerződtetett Nemanja Vidić-éi, bár a szerb hátvéd kétszer is követett el olyan hibát, ami közvetlen kapott gólt eredményezett, így gyorsan kikerült anerazzurri szurkolóinak kegyeiből. A keretben Palacióval a legmagasabb alapfizetést zsebre tévő légiós (évi 3,2 millió euró) Mancini meccseit a kispadon ücsörögte végig, és állítólag már akár a télen vissza is költözhet Manchesterbe. A csapatkapitánnyá előlépő Andrea Ranocchia még nagyjából hozza a megbízható és sallangmentes (közbelépéseinek csak 35% nyeri el ténylegesen a labdát: 2,4 megelőző labdaszerzés és 1,4 sikeres szerelés meccenként) teljesítményét, viszont az amúgy a keret egyik legértékesebb játékosának tekinthető Juan Jesus annak ellenére volt minden idei mérkőzésen a kezdőben, hogy minden egyes mutatója jelentősen leromlott a tavalyihoz képest, és például az Udinesétől kapott első találatnál is komoly helyezkedési hibát vétett.
A leggyakrabban bevetett középhátvédek tavalyi és idei statisztikái és védőtevékenységük megoszlása
A szélső hátvédek érdekes szerepet játszanak a csapatban, hiszen a három belső védős rendszerben még kevésbé kellett részt venniük a közvetlenül a kapu előtti védekezésből, és leginkább az ilyen felállással járó feladatokra lettek is összeválogatva a játékosok. Kérdés, hogy mennyire tudják majd elvégezni a négy védős rendszerben felmerülő feladatokat. Azt mindenesetre kijelenthetjük, hogy az idei szezonban bár igen csak nagy fokú volt a rotáció, egyetlen játékos sem tudott kimagasló teljesítményt nyújtani sem védekezésben, sem a csatárok támogatásában.
A szélső hátvédek idei statisztikái és védőtevékenységük megoszlása
A középpályára előrelépve találhatjuk meg alighanem az Inter meggyengült védekezésének legfontosabb okát. A korábbi csapatkapitány, a szerződése lejártával Angliába távozó Esteban Cambiasso helyére a chilei Gary Medel érkezett, aki ugyan nem nyújt rossz teljesítmény, ám mind támadásban, mind védekezésben elmarad az argentin tavalyi statisztikái mögött. Sokszor hallhattuk a korábbi években, hogy Cambiasso volt a legfontosabb láncszemeaz Inter gépezetének, és a jelenlegi szenvedés is ezt látszik alátámasztani, ugyanakkor nem csak az ő kiesése az, ami által fellazult a csapat középpályás védekezése.
A visszavont szűrők statisztikái és védőtevékenységük megoszlása
Ahogy a Mazzarri által alkalmazott felállásoknál láttuk, a korábbi mester tavaly még nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a középpályán már jelentős szűrőmunkát végezzen a csapat, és ennek érdekében gyakran csak egy előretolt ékkel küldte a pályára fiait. Rendelkezésére állt még ugyanis az a Ricardo Álvarez, aki akár előrébb tolt támadó középpályásként is megállta a helyét és ott is nagy mezőnymunkát végzett. Jelenleg azonban úgy tűnik, Medel mellett egyetlen középpályás sem képes összeszedett és hatékony szűrőmunkát végezni, hiszen a képen taglalt játékosok mellett Hernanes és Kuzmanović védő mutatói is nagyon gyengék. Ráadásul nem csak az jelentheti a poblémát, hogy támadóbb szellemű játékosok kerülnek ezekre a posztokra, hanem az is, hogy idén már minden egyes alkalommal kevesebb is, ugyanis rendre két csatáros játékot preferált mind Mazzarri, mind Mancini.
A legtöbbet bevetett középpályások tavalyi és idei statisztikái és kulcspasszaik térképe
A támadósor ugyanis erősödött a tavalyihoz képest, a már meglehetősen fajsúlytalan Diego Milito helyett az idén azért hatékonyabb Pablo Osvaldo érkezett kölcsönben. A még mindig csak 21 esztendős Mauro Icardi valóságos vezéregyéniséggé nőtte ki magát idén, viszont a tavaly 17 találatig jutó Rodrigo Palacio ebben a szezonban eddig egyszerűen képtelen betalálni (összesen 20 lövésből), ugyanakkor játéka továbbra is hasznos, a támadók közül az ő nevéhez fűződik a legtöbb helyzet kialakítása, és meglepő módon, 175 cm-es magassága ellenére a legtöbb megnyert fejpárbaj is.
A csatárok idei statisztikái és góljaik térképe
"De igaz utazók azok csupán, kik mennek, hogy menjenek"
A 2014-es év zárófordulójában a jó formában lévő és idegenben is veszélyes (az idegenbeli mérlegek alapján 3.) Laziót fogadja az Internazionale Roberto Mancini ötödik mérkőzésén. A rangadó végeredményétől függetlenül azonban különösen a téli átigazolási időszakban alkalmazott stratégia lesz mérvadó a klub hosszú távú túlélése szempontjából, hiszen a nemzetközi szerepléssel járó bevételek elengedhetetlenek a további fejlődéshez, ehhez azonban elméletileg csak akkor juthat hozzá az egyesület, ha rendezi az UEFA pénzügyi fair play-e által vizsgált mérlegét. A hírek szerint a hétfői napon kerül sor egy megbeszélésre a témában az alelnök Javier Zanetti, Erick Thohir és Michal Bolingbroke között, a kiszemeltek között pedig állítólag Alessio Cerci, Ezequiel Lavezzi, Lucas Leiva és Alberto Gilardino neve is szerepel, miközben többen is távozhatnak a klubtól januárban. Ugyanakkor nehéz elképzelni, hogyan kerülhetne építkező pályára az egyesület, ha további súlyos költekezésekbe veri magát. Ha az elvárások nem racionalizálódnak és a hangsúly nem tevődik át a Bolingbroke által kitűzött cél, az angol klubokhoz és a két spanyol óriásklubhoz hasonló, jól felépített és búsás hozamokat garantáló brand kialakítására, akkor Roberto Mancini a későbbiekben szinte lehetetlen feladat előtt állhat, a gazdasági lehetőségek visszaszorítása mellett szerényebb kerettel kell jobb eredményeket elérnie, hogy valahogy feljebb tornázza az Inter bevételeit.
